Most fejeztem be Bruce Dickinson könyvét, ahol többek közt arról is beszél az öreg, hogy a supergroupok milyen negatív hatással is tudnak egymásra lenni. Az, hogy a Sinsaenumnak a Repulsion For Humanity a hattyú dala lesz-e azt majd a rajongók és az idő eldönti. Mi meghallgattuk jó párszor, most meg ki is beszéljük.
Amikor kiderült, hogy a szebb napokat is (vagy durvábbakat) látott Joey Jordison végre visszatér a dobok mögé mindenkinek felcsillant a szeme. Oké, ott volt a Scar the Martyr, de lássuk be, hogy az csak amolyan próbálkozás volt. Előmelegítette a sütőt, hogy aztán valami igazán horzsoló anyagot alkosson.
A Sinsaenumnak már ez a harmadik éve, hogy borzolja a kedélyeket, de azt mondom, hogy most főtt le igazán a kávé. Az előző album, az Echoes of the Tortured amolyan próbálkozás volt a számomra inkább, és nem is igazán keltette fel a figyelmemet, Ha nem Joey és Csihar lenne benne, talán nem is foglalkoztam volna vele egy percet sem. Ellenben a most megjelent Repulsion For Humanity már egy sokkal jobban kiforrott bandát tükröz. Egy olyan zenekart, akik tudják jól, hogy hol vannak a határaik, mire képesek, és így nem megy a művészkedés rovására az egész. Nem túl black metal, nem túl groove, nem túl….
Egy dolog már az elején feltűnt az anyaggal kapcsolatban. Bitang erősen szól a lemez. És itt jön az, amit mindig mondok, hogy ha „stúdió hangzása van egy-egy lemeznek” az nem áll jól egy stoner zenekarnak, de ennek a metal bandának tökéletes.
Az első dal után jön az első olyan igazi szerzemény, amire felfigyel az ember és azt mondja, hogy na ,akkor ezt játsszuk még egyszer le. A középtempós groove a dalban egyszerűen megfog és addig rángat maga után, amíg el nem érkezünk a power metalos szólóig. Ez a dal még azoknak is kedvezni fog, akik nem bírják ezt a stílust, mint én. Az anyag egyik nagy slágere az I Stand Alone. Megvan benne a kellő Sepultura groove, de közben Joey úgy szögel, hogy eszedbe se jutna Maxre asszociálni. Aztán hirtelen a semmiből a képedbe köpi Attila a kis mondókáját és nem tudsz magaddal mit kezdeni. Azon gondolkodsz, hogy mi is történik, mert nem érted. Azért Csihar úr is odatette magát, hogy az ő hatásai is előkerüljenek a lemezen, ezt reprezentálja a Rise Of The Light Bearer. A gyilkos tempó mellé olyan hörgést kapunk a pofánkba, amit megirigyelne még egy északon élő rénszarvas is. Nem is várhatnánk mást, minthogy lesz egy-két elborult téma egy ilyen csapatnál. A torzított énekkel spékelt Manifestation Of Ignorance viszi magával ezt a hangulatot. Ahol felfedezhető némi Opeth érzés a bontogatós, melankólikus gitár témával, ami aztán hirtelen át csap egy kemény groove-ba, majd csak a szögelést hallod a dob felől, a gitártól pedig az őrületes tekerést. A lemezről az abszolút kedvencem a My Swan Song. Van benne valami régi Katatonia hangulat nekem, ami még a keményebb időkből maradhatott meg. Ez egy olyan szerzemény, ami rengeteg kis metalisten gitárost vagy énekest fog majd inspirálni a jövőben.
Legyél akár blacker, legyél groove metalos, legyél underground kedvelő, Slipknot-fan, az biztos, hogy a Repulsion For Humanityn találsz az ínyedre való dalt. Részemről ez a lemez nem egy hattyúdal, sőt. Nagyon is sok esélyt látok arra, hogy az év végi top tízes listámban előkelő helyet fog elfoglalni, mert egyszerűen jó! Béke, Szeretet, Metal
