Dzsízuszkrájszt - már öt éve volt!? Ez volt az első gondolatom, amikor az ausztrál Circles új lemeze befutott és ennek apropóján megnéztem a legutóbbi, nagy kedvenc lemezük, az Infinitias megjelenését. Őszintén nem tűnt ennyire távolinak, de azért jobban elmerengve tényleg ideje volt, hogy az aussie prog metalos barátaink újra ráragasszák a fejünkre a fülesünket a zenéjükkel. Öt év azért elég nagy idő, azért van már lehetőség változni zeneileg is, ugyanakkor ennyi idő alatt láttuk, hogy maga a djent/prog metal színtér is hogy átalakult, sőt mennyi ausztrál prog banda vált ismertté, népszerűvé azóta (Caligula's Horse, Dead Letter Circus stb.). A lecke fel van adva.

E lecke megoldásának prezentálásakor nem tesz túl jót, ha mindjárt elbaszod az első mondatot.. Winter eleje olyan motörheades veretés, amire egyrészt felkapod a fejed, másrészt meg nem érted, mert annyira váratlan, mint a mazsola a túrós batyuban. Persze a refrénre, de inkább a végére megjövünk, csak fura. És igazából azért is fura (kicsit sokat tökölök az első dallal...), mert a lemez végére érve nem értem, hogy ez miért került fel. Kilóg stílusban, kilóg mindenhogyan, hiszen a második dallal, a Breaker-rel inkább kezdődik az Circles új lemeze, mint a Winterrel. Innen viszont nem nagyon van para. Ahogy a Breaker-t kettérörik a témaváltással, ahogyan ebből átúsznak a The Messenger-re és az Arrival-ra, azért nagyon rendben van. Mindazonáltal érzek ebben a hármasban egy erős TesseracT hatást: az Altered State elszállós lamentálásai túlságosan is ismerősek.

Épp ezért érthetetlen, hogy ha a Tether-t sikerült ennyire eltalálni, akkor miért kell máshonnan paneleket másolni. A Tether akár az első albumon is lehetne, annyira tipikusan eredeti Circles téma. Ezt a kettősség érzést fokozza tovább a Resolution-Dream Sequence páros is. És az a helyzet mivel nekem anno az Altered State nagyon beütött, az arra tett "utalások" sem fájnak nagyon. Ha ezeket a hatásokat ízlésesen és szépen sikerül az egészbe beépíteni, akkor az összkép tekintetében mennyivel másabb, ha azt a pályatársak előtt tiszelgésnek hívjuk, vagy ordas nagy nyúlásnak.
Az már nagyobb baj és ez a The Last One esetében is előfordul (hiszen már az album nyitását már részleteztem), hogy lelketlen dalok kerülnek a lemezre. Nálam amúgy az egy is sok, mert akkor inkább fel se kerüljön dal, ne a lemez hossza legyen már a mérvadó, de itt jelen esetben még egy is felkúszott. A Blueprints for a Great Escape konstans elkapcsolós. Szerencsére a lemezt sikerült maradandó élménnyel lekerekíteni, az Alone with Ghosts egy egészen ötletes, ha nem is szarrá bonyolított, de összetett kis nóta lett a végére.

Az Infinitias 2013-ban egy időszerű és annak idején korrekt djent lemez volt. Most is jó hallgatni, néhány dal erejéig (a többit az unalomig hallott djent panelek miatt már nem annyira). Viszont a mostani lemezt, The Last One-t kötve hiszem, hogy öt év múlva is előveszem. Átlagos lemez ez itt-ott hónaljszagú megoldásokkal - nem emelkedik ki sem a színtérből, sem a jelenleg futó ausztrál prog metal bandák aktuálisan pörgő lemezei közül sem. Párszor végighallgatni okés, pár dal erejeig lejátszási listán elfér, de ennyi.