Visszatekintve az elmúlt 27 évemre, roppant hálás vagyok a sorsnak azért, amit adott nekem. 27 éve járom a belföldi és külföldi klubokat, két zenekar kivételével mindenkit láttam, akit valaha akartam, van akit többször is, és van, akit rengetegszer. Ebben szocializálódtam, mindig geekekkel lógtam, folyamatosan ömlött rám a zene, és ez a mai napig tart. Nem tudom megunni sem a koncertre járást, sem az új zenék felkutatását. De ha számot kéne vetnem azokkal a lemezekkel, amik egy adott korszakomat meghatározták, egészen biztosan bekerülne a River Runs Red, mert a '90-es évek megannyi kiváló előadójának kiváló hanghordozói közt is egy gyémánt volt a New York-i srácoké.
Nem volt hardcore, de nem volt grunge sem. Sem Black Sabbath. Talán Iommi és Cantrell szerelemgyereke, akiket elnyelt Brooklyn mocska, és nem tudott másként materializálódni, csak abban a junky masszában, ami aztán szalagra került, és River Runs Red címen letarolta a világot. Szóval a Life Of Agony nekem mindig szívügyem volt, és nem emlékszem egyetlen rossz koncertjükre sem, igaz, nem mostanában láttam őket utoljára. Ráadásul ez az október 23-a eléggé nehéz választás elé állította mindazokat, akik még élik az élő zenét, eljárnak koncertekre, hiszen a LOA bulin kívül a Dürerben Turbowolf/Killing Joke buli volt, 041-es teremben meg Sasquatch, szóval osztódnom kellett volna, ha jelen akarok lenni mindenen, de erre sajnos még nem tett képessé sem a tudomány, sem bármilyen genetikai mutáció. Így győzedelmeskedett a szív, ami a Hajóra húzott, és azt kell mondjam, nem döntöttem rosszul....
Az All Hail The Yeti annyira nem győzött meg, hogy 3 perc után inkább a friss levegő, és a barátok társasága mellett döntöttem, de volt olyan cimbi, aki még pólót is vett, annyira bejött neki, így nem állítom, hogy nálam a bölcsek köve.
BillyBio, azaz Billy Graziadei maradt hírmondóként a Biohazard romjain, s frissen verbuvált zenekarával összedobva pár fogósabb riffet útra kélt, titkon reménykedve, hogy a közönség vevő lesz a nem Bio nótákra is. Felemás érzéseim voltak, mert nagyon nehezen indult be a dolog, de az uccsó 3 nóta, köztük a klasszik Shades of Grey már megtette a hatását. Billy nagyon jó kedélyű fickó, remek stand up estét nyomott, és önkritikát is gyakorolt a vállalhatatlan gamer headsetje miatt. Bemelegítésnek megtette, ez az este nem róluk szólt.
Úgy kezdeni egy koncertet, ahogy azt Caputoék tették, egyszerűen tanítani való. Megvettek mindenkit kilóra 2 perc alatt. Nem volt itt taktikázás, hogy majd a húzó tételeket hagyom a végére, egyből odavágták a Through and Through-t, a My Eyest, a Bad Seedet, hogy aztán mindenki az állát keresgélje a padlón. Esélyünk nem volt, örvényként húzott lefelé, ami a hangfalakból áradt. Iszonyat energia áramlott, majd szétvetett mindenkit.
Csodás volt körülnézni, és látni mindenki arcán azt az örömöt, fülig érő szájjal énekelt mindenki. Sokat látott régi arcok, a "régen minden jobb volt" generáció, egyként mozdult az ütemekre, a Life of Agony másfél órára visszapörgette az idő kerekét, és ember nem volt a teremben, aki ezt ne értékelte volna. Persze ez a koncert sem csak a múltról szólt, hiszen a Lost at 22 vagy a Weedsen felül az új lemezről is voltak dalok, amik aztán végképp idézték a grunge korszakot, mint a hardcore-t. Joey Z, egyedüli gitárosként ismét zseniális volt, iszonyat élvezte a bulit, de ugyanez elmondható Alan Robert basszerről is. Azt nem tudom, hogy a nemek arányának egyenletes elosztása volt-e az oka annak, hogy Veronica Bellino ült be a dobok mögé, de tegnapi teljesítményét látva, teljes joggal örökölte meg Sal Abruscato helyét.
Volt egy rövidebb időszak, amikor elcsendesedett a buli, de a Let's Pretendet, vagy a Monstert énekelni így is jó érzés volt, és kellett is a pihenő, mert a végét megint csak sikerült emlékezetessé tenni. BillyBioval kiegészülve nyomták el a Biohazard Punishmentjét, azt a dalt, amit már a hátam közepére sem kívánok, mert szarrá, ronggyá hallgattam és elegem lett belőle, de nem vitatom el a dal jelentőségét, mert egy sírban fekvő műfajt hoztak vissza a köztudatba, és ezért hála nekik, de ebben a formában annyira zseniális volt, hogy nem tudtam nem imádni! Aztán még mindig Billyvel jött a Method of Groove, és Underground, amit így még az életbe nem imádtam, mint tegnap, talán még a This Time-ot is végére hagyták, és zárásnak River Runs Red. Nem maradt más hátra, csak egy hajógyomornyi boldog ember. Nekem, leszámítva a Sleep-et, de az úgysem ér, ez az idei évben toronymagasan az év koncertje volt. Nem ragozom túl, de ez a koncert még jó pár napig meghatározza majd a hangulatomat, és örökre nyomot hagyott.
Szándékosan hagytam a végére az est fénypontját, mert be kell valljam, eléggé ambivalens érzéseim voltak Caputo nemváltoztató műtétje miatt. Nem akarok hipokrita lenni, volt bennem ellenérzés, nem tudtam milyen lesz így viszontlátni őt, aki by the way amúgy sem volt soha egy maszkulin jelenség, de 2 perc után bennem csak szégyen maradt, amiért ítélkeztem. Totál kiteljesedett, így énekelni még nem igazán hallottam, és nyilván a frusztrációi továbbra is megvannak, amit a színpadra kivitt magával, az csak pusztán önmaga volt. És hiba nem volt benne, és imádtam, és a legjobbakat kívánom a hányattatott gyerekkorú Minának, elképesztően zseniális volt, amit művelt. Nem tudom, hogy ez egy egyszeri, és megismételhetetlen katartikus élmény volt, vagy egy standard LOA koncert, de valami azt súgja, inkább az előbbi.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
