Januárban Trident Wolf Eclipse címmel jelent meg az Erik Danielsson vezetésével portyázó svéd Watain hatodik albuma, a lemezhez kapcsolódó őszi pokoljárás a legendás görög Rotting Christ és az 1990-ben alakult amerikai Profanatica társaságában legnagyobb örömünkre Budapestet is letarolta.
Vészjósló árnyak a színpadon
A szertartást a bizarr megjelenésű és annál is bizarrabb témákkal operáló New Yorki illetőségű Raw Black Metal alakulat, a Paul Ledney vezetésével pusztító Profanatica nyitotta. A zenekar egyike a volt a ’90-es években létrejött legelső amerikai black metal bandáknak, majd „kultikus ikonként visszavonultak az árnyak közé, hogy aztán feltámadjanak…” Tömören összefoglalva, egy rövidre szabott ám annál velőtrázóbb, koncert formájában előadott blaszfémia áradatot kaptunk az arcunkba. Soha rosszabb nyitányt!
A harmadik szem felnyitása
Bár ez az este elsősorban nem az athéni legenda fellépéséről szólt, jómagam határozottan miattuk tettem tiszteletem eme jeles eseményen és a látottak alapján ezzel nem voltam egyedül. Amit a Rotting Christ művel az szavakkal nagyon nehezen leírható, érzésekkel annál inkább. A lemezeiket hallgatva egy idő után a gyanútlan hallgató könnyen transz közeli állapotba kerülhet, hihetetlen erők mozdulnak meg és mutatják meg nyers valójukat a halandó ember számára. Ezen az estén végre számomra is bizonyságot nyert, hogy ez a földöntúli élmény élőben is működik, de mindez a görög extrém metal színtér több mint három évtizede működő alapító zenekarától nem is meglepő.
Sakis Tolis (gitár, ének, billentyűsök) és Themis Tolis (dobok) testvérpár által alapított Rotting Christ zenéje nem jellemezhető egyszerűen a black metalként. A thrash és death metal hatások mellett mára már alapvetően jelen vannak folk és ősi rituális zenei elemek is, a dalszövegekben számos hiedelem és mondavilág jelenik meg és a mindezen hatások alapján megszülető végeredmény minden túlzás nélkül utánozhatatlan. A zenekar életében hatalmas fordulópontot jelentett a 2007-es "Theogonia" album, ekkor kezdték el tudatosan megidézni a görög, valamint a különböző népzenék és az ortodox miserituálék elemeit, és ezzel együtt építették be a zenéjükbe hagyományos hangszerek használatát. Erre rátesz még jó néhány lapáttal a rengeteg kórustéma és a közreműködők által gyakran latin, arámi, ógörög nyelven felvezetett párbeszédek ember és az alvilág teremtményei között, az irodalmi elemekről már nem is beszélve. Hogy mindez mennyire működik élőben? Nos, tagadhatatlanul más az összhatás, mint lemezen, de azt kell mondanom brutálisan meggyőző.
Túlzás lenne azt állítanom, hogy a vendég zenekarnak szánt szűkre szabott műsoridő minden igényt kielégített, inkább úgy fogalmaznék, hogy a kétszer ennyi talán elég lett volna, de ne legyünk telhetetlenek. A Rotting Christ egy igen komoly esszenciát hozott el nekünk, melyet nagyobb részben az elmúlt félévtized terméséből válogatottak, és már a nyitó 666 akkorát szólt, hogy az ütő is megállt bennem és csakhamar eljött a várt transz közeli állapot. Egyedül az Elthe Kyrie kapcsán voltak kételyeim a lemezen eredetileg női hangon hallható ráolvasás(?) hiányában, ám ezt is tökéletesen megoldották. Sakis Tolis a tőle elvárható módon magabiztosan uralta a frontot, míg mellette George Emmanuel (gitár) és Van Ace (basszusgitár) szinkron-headbangelésel egy diadalmasan repülő démon szárnyainak benyomását keltette. A tetőpontot számom egyértelműen az Apage Satana satana és végül és a Grandis Spiritus Diavolosnál jelentette és őszintén szólva nem gondoltam, hogy az este során érhetnek még meglepetések, de tévedtem…
A pokol kitárulkozása
az átállás alatt elszívott cigaretta kissé letisztította a kavargó gondolataim…túl sok és túl összetett volt a kapott élmény, így bármekkora érdeklődéssel is vártam a Watain színpadra lépését, nehezen tudtam elképzelni, hogy képes leszek komolyabban koncentrálni az általam eddig csak felületesen ismert headliner produkciójára, ám csakhamar a színpad felé vettem az irányt.
Fotós berkekben kisebb taktikai tanácskozást váltott ki a „harmadik szám alatt csak saját felelősségre tartózkodjatok a fotósárokban” figyelmeztetés a beígért vér miatt és helyzet szürrealitását csak fokozta, mikor a biztonságiak vezetője esőkabátban jelent meg a figyelőállásnál…bármi is lesz ebből, látnom kell…
Az egyszerre megnyugtató és vészjósló intro alatt a zenekar tagjai elfoglalták a hatalmas fordított keresztekkel ékesített színpadot, Erik Danielsson egy fáklyával szertartásosan begyújtotta a tüzeket és kezdetét vette a pokoljárás a Storm of the Antichrist dallamaira. Egy kedves barátom szavaival élve E mint egy pokolból felszálló Mick Jagger uralta a színpadot furcsa kontrasztban Pelle Forsbergel aki leginkább egy uruk-hai harcosra emlékeztet. Röviden és tömören összefoglalva a Watain tolmácsolásában nem, hogy elhiszem, hogy megidézték a poklot át is éltem azt. A magam részéről King Diamond színpadképét leszámítva nem vagyok nagy híve az „agyondíszített” színpadoknak, a Watain esetében azonban a látvány tökéletesen alátámasztja a mondanivalót, a háttérben vöröses fénnyel fel-felizzó logo pedig több mint zseniális. Az élmény nehezen boncolható dalokra, és jelen esetben feleslegesnek is tartom, ám egy tételt mégis kiemelnék ez pedig nem más, mint a Csihar Attilával közösen előadott Tormentor feldolgozás, Beyond, amit a véletlen úgy hozott, hogy épp a Tormentor basszusgitárosának társaságában hallgathattam végig.
Bár a beígért vér végül elmaradt, amilyen tekintélyt parancsoló méltósággal vette kezdetét a szertartás, pont úgy is ért véget. miután a zenekar tagjai elhagyták a színpadot egy hosszas outro alatt rituálisan kioltotta a tüzeket és távozott, pokoli élményeket hagyva maguk után.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.
