Ha jobban belegondolunk, azért az egyszeri Pink Floyd rajongónak az élete mostanában Magyarországon nem annyira rossz. Ha élőben szeretné kedvenceit hallgatni, akkor nagyjából néhány évente ezt meg tudja tenni vagy Roger Waters, vagy David Gilmour által. Öt éve volt, hogy a Fal monumtentális előadását nézhettük az akkor még álló (vagy inkább omladozó) Népstadionban. Tavaly pedig David Gilmourt lehetett (volna) elcsípni Bécsben. Persze ez nem a Klasszikus Pink Floyd Felállás, de erről Richard Wright halála óta kár is beszélni, inkább annak kell örülni, hogy ezek a hetvenvalahány éves figurák még mindig azt tervezgetik, hogy milyen világkörüli turné keretében szeretnék megmutatni az új lemezüket, vagy összegezni életművüket. Szóval legyünk hálásak, hogy ezeket a legendás dalokat élőben tudjunk hallgatni és élvezni. Szóval ebben a cikkben nem lesz sydbarrettezés, vagy Waters kontra Gilmour ügy habzószájú világmegfejtése, mert nincs értelme. Mindenki beletette a klasszikus Pink Floyd érába, amit tudott, szóval ha Gilmour a saját koncertjein előszedi ezeket a dalokat, akkor hadd ne kelljen felháborodni, ha Waters is ugyanezt teszi, amikor az Us+Them világkörüli turné vázát klasszikus Pinky dalok adják, kiegészítve a nemrégiben megjelent saját szólólemezének dalaival. Ami Water esetében sokkal nagyobb kérdés, hogy mennyire akarja magának a rivaldafényt, mennyire lesz egy one-man-show. 2013-ban a Fal esetében minden róla szólt. A The Wall az ő alapötlete nyomán készült konceptalbum, az ő élete főműve és nagyon élt, hogy szinte csak ő van a középpontban és csilloghat az egója. Hogy ez most is így lesz-e, nagy kérdés volt számomra.