Ha jobban belegondolunk, azért az egyszeri Pink Floyd rajongónak az élete mostanában Magyarországon nem annyira rossz. Ha élőben szeretné kedvenceit hallgatni, akkor nagyjából néhány évente ezt meg tudja tenni vagy Roger Waters, vagy David Gilmour által. Öt éve volt, hogy a Fal monumtentális előadását nézhettük az akkor még álló (vagy inkább omladozó) Népstadionban. Tavaly pedig David Gilmourt lehetett (volna) elcsípni Bécsben. Persze ez nem a Klasszikus Pink Floyd Felállás, de erről Richard Wright halála óta kár is beszélni, inkább annak kell örülni, hogy ezek a hetvenvalahány éves figurák még mindig azt tervezgetik, hogy milyen világkörüli turné keretében szeretnék megmutatni az új lemezüket, vagy összegezni életművüket. Szóval legyünk hálásak, hogy ezeket a legendás dalokat élőben tudjunk hallgatni és élvezni. Szóval ebben a cikkben nem lesz sydbarrettezés, vagy Waters kontra Gilmour ügy habzószájú világmegfejtése, mert nincs értelme. Mindenki beletette a klasszikus Pink Floyd érába, amit tudott, szóval ha Gilmour a saját koncertjein előszedi ezeket a dalokat, akkor hadd ne kelljen felháborodni, ha Waters is ugyanezt teszi, amikor az Us+Them világkörüli turné vázát klasszikus Pinky dalok adják, kiegészítve a nemrégiben megjelent saját szólólemezének dalaival. Ami Water esetében sokkal nagyobb kérdés, hogy mennyire akarja magának a rivaldafényt, mennyire lesz egy one-man-show. 2013-ban a Fal esetében minden róla szólt. A The Wall az ő alapötlete nyomán készült konceptalbum, az ő élete főműve és nagyon élt, hogy szinte csak ő van a középpontban és csilloghat az egója. Hogy ez most is így lesz-e, nagy kérdés volt számomra.
Szóval a majdnem három órásra tervezett koncertre kérdés ugyan volt bennem, de inkább az örömteli várakozás jellemezte az estét - kicsit mint gyerekként karácsony előtt. Időben érkeztem így a becsekkolás, a büfé, az ülőhely megkeresése és elhelyezkekedés nem volt probléma - nem mindenki vette ezt utóbbi két dolgot annyira véresen komolyan, amikor az előre beharangozott nyolc órás kezdés után kb. 20 perccel még mindig csak szivárogtak be a népek az Arénába. Pedig már egyre kevesebb volt a fény és egyre erősebb volt a bevezető zene. Még világosban az tűnt fel, hogy a színpadkép viszonylag puritán. Jó nagy színpad szépen berendezve, de nagyjából ennyi. Jó azért a színpad mögött egy majdnem kézilabdapálya nagyságú kivetető azért nem alap.
Aztán egyszer csak az addig vetített bevezető demó képe megváltozott és belecsaptunk a közepébe a Breathe dallal. Egy pillanat alatt őrült meg az Aréna! Elképesztő hangerő és hangzás és mellette látványos vizuális élmény. Ezt volt várható egész este az első pár pillanat alapján, és robogtunk is tovább a One Of These Days-zel és után a Time-mal. Egyszerűen nem nagyon vannak arra szavak, hogy mekkora volt élmény volt ott helyben átélni ezt a kezdést! Aztán a The Great Gig In The Sky alatt ugye a vokalista hölgyeké a főszerep hosszú-hosszú idő óta, ez most is így volt. Nekem speciel a két szőke (parókás?) hölgy előadása nagyon nem jött be. Amúgy az egész este szuperül nyomták, de ezt a dalt nem is próbálták meg az eredeti verzió szerint előadni (talán csak az elejét, meg a végét), de így meg olyan soványka volt... Az új lemezről előszedett három dalból álló komor etapot a Welcome To The Machine (a Wish You Were Here albumról) vezette fel. A Fal moziból ismerős vizuális élménnyel támogatták meg a dal, de annak képi világa egészen erősre, kissé morbidra sikerült. Nyomasztó volt a zene és a mozi így együtt. A Deja Vu, The Last Refugee és a Picture That komor andalgása tehát tökéletesen a helyén volt. Azt anno a lemez kritikájában is írtam, hogy mennyire megfogta a régi lemezek hangulatát Waters, de így, a koncert programjába beillesztve szinte átmenet nélkül a helyére kerülnek ezek dalok. Ebben az etapban végre Watersé a főszerep. Leginkább egy szál mikrofonnal állt a kezében reflektorfényben. Kicsit megfogta a kezdeti eufóriát ez a rész, többen ekkor mentek újratölteni a büfébe.
Aztán a Fal etap jött, ami újra igazán Waters hazai pályája. A The Wall turnén már ezerszer kipróbált elemeket húzta elő a varázskalapból és persze csodásan működtek ezek a klisék. A Fal animációi a kivetítőn, ahogy a The Happiest Days of Our Lives felcsendül és persze a gyerek kórusa a színpadon - ahogy öt éve is -, akik most narancs fogolyruhába öltözve, fekete zsákkal a fejükön énekelték az Another Brick in the Wall refrénjét. Az albumon viszonlag messze lévő második és harmadik részt össze is vonták, így elég hosszú volt, hogy lehessen a hangulatot fokozni. Egyik csúcspont, amikor a gitárszóló előtt a gyerekek lekapták a fejükről a zsákot, aztán a végén pedig a másik, amikor a narancs rabruhát is és megjelent a fekete pólójukon a RESIST (=ellenállás) felirat, szinkronban a nagy kivetítővel. Így vonultunk el a 20 perces szünetre és hogy Waters megígérte, lesz még ellenállás...
A hosszú szünet persze meg is törte a koncert ívét, szóval ahogy azon agyaltam, hogy fogja a nép újra felvenni a fonalat, meg is kaptam egy perc alatt a csattanós választ! A tetőszerkezetről két sín ereszkedett le a küzdőtéren lévő emberek feje fölé pár méterre és felépült egy gyár...Hülyén hangzik, tudom, de az oldalsó ülőhelyekről azt lehetett látni, hogy miközben a színpadról szól a Dogs és Pigs (az Animals albumról), a két leereszett sínből kiemelkednek a gyár falai, kéménnyel együtt, amik szépen el is kezdtek füstölni. Valami elképesztő látvány volt! Tiszta színház! Aztán végre leesett, hogy igazából nagyon pontosan kivetítővásznakat engedtek le, amire aztán vetítettek, így egy extra, talán még hatalmasabb kijelzőt kaptunk. És miközben a Dogs dalt az csapat szólógitárosa énekelte (aki megjegyzem úgy nézett ki, mint a fiatal David Gilmour a 70'-es években...biztos véletlen egybeesés), Waters világának antitézise, Donald Trump, amerikai elnök került az animációk főszerepébe. De ő ezt nem így akarná szerintem. A jó Donald nagyon hosszan és nagyon keményen kapta az ívet. Előkerült a repülő malac, amin persze Trump volt és az animációk során is kutyára, malacra, kisbabára és még ki tudja mire montírozták rá az arcát - kissé durva volt itt-ott. Jó 25 percen keresztül kaptuk arcba ezt az aktuálpolitizálást - hogy mennyire volt ennek helye itt, arról lehetne vitázni, de a végén azért megkaptuk az egyetemleges egysoros megfejtést: TRUMP EGY DISZNÓ! Nagy óvációt kapott érte, és habár könnyedén lehet azonosulni a témával, de talán sok volt ez így. Így fordultunk rá a Money-ra, ami ismét kapott némi politikai színezetet, a világ gazdag embereihez és politikai vezetőihez kapcsolták az animációk a dal egyes strófáit. Egyre nyomasztóbb lett a koncert hangulata, miközben a zene, a látvány és a színház 100%-os pörgött, minden egyes pillanata kimérve mérlegen, minden pontosan ott és úgy volt ott, ahogy kellett. Mire az Us And Them dalhoz értünk, tényleg azt éreztem, hogy egy mocskosul nyomorult világban élünk. A szegény és elesett harmadik világbeli gyermekek erős képeivel operáló snittek tényleg nagyon erőteljesen és meghatóak voltak, de az ember lelkét azért összenyomta rendesen. Persze illik tudni, hogy vannak a világnak ilyen részei is, de hogy a darabja 30-40 ezer forintért vásárolt jegyet megváltó rajongó ezt várt-e, nem tudom...
Az estét a Dark Side Of The Moon foglalta keretbe. Ahogy azzal kezdtek, azzal is fejezték be a koncert fő részét. A Brain Damage és az Eclipse alatt szépen csendben oldalról és felülről beúszott egy-egy fekete doboz, ami füstöt fújt. Sejtettem, hogy lesz funkciója, de hogy mi....? Aztán amikor a fehér lézer sugarakkal a dobozokra lőttek, megértettem a füst szerepét is. Az öt dobozzal egy tetraéder (aka. piramis) öt csúcsát adták és a Dark Side legendás borítójáról megcsinálták a prizmát. Elképesztően látványos volt, még most is libabőrös leszek tőle. Természetesen nem hagyták ki azt a ziccert sem, hogy ha már a borítón van színbontás a szivárvány színeire, akkor azt itt is megoldják. Nagyon szépen nézett ki az egész!
A ráadásra két dal maradt a Falról, a Mother és persze a kihagyhatatlan Comfortably Numb. Ez a két dal is óriási volt, a végén állva tapsolt az egész Aréna, megköszönve ezt a csodálatos estét Watersnek és profi csapatának.
Úgy vagyok vele, hogy ezeket a koncerteket hatalmas hiba lenne kihagyni, minden olyan alkalmat meg kell ragadni, amikor ezeket legendás zenészeket, dalokat élőben hallani és látni lehet. Csalódás kizárt, most sem tették meg azt a szívességet, hogy egy pillanat erejéig is hibázzanak. Minden annyira a helyén volt, minden annyira tökéletesen megrendezett volt, hogy egyetlen dolgunk maradt: élvezni az estét. A két felvonás alapvetően két stílusban zajlott, az első részben az zene és hangulat ragadta el az embert, a másodikban pedig a látvány és a színház. Mindegyik részben ugyanakkor világszínvonalú volt a műsor, fanyalogni nincs okunk.
Érdekes volt továbbá Waters jelenléte a színpadon. Ahogy a bevezetőben is írtam, kíváncsi leszek, hogy mennyire lesz ez one-man-show. Hát semennyire! A szólólemez dalainál persze Ő volt elől, a középpontban, de a klasszikus Pink Floyd daloknál pont úgy dolgozott, ahogy anno tette. Ha vokálozott anno, akkor most is, ha csak basszusgitárral volt dolga, akkor a színpad szélére vonulva tette azt. Nem szerette volna túlvállalni magát, hiba is lett volna. Így tökéletesen hitelesek voltak ezek a részek is, nem fordult rosszízű paródiává, izzadságszagú erőlködéssé. Azért az előző koncert óta eltelt öt év, ez meglátszott Waters-en, de ennyi idősen is elképesztő energiával dolgozott a színpadon aznap este, hogy mindenki újra egy életreszóló élménnyel térjen haza.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
