Tíz év nem kevés idő, főleg, ha egy zenekar ennyi ideig nem tér vissza a rajongóihoz. Az Avatar – mint kiderült nem önszántukból – sajnos meglépte ezt a mozdulatot, viszont a visszatérés annál katartikusabb volt, egy konkrétan ötcsillagos, minden igény kielégítő estét varázsolt az ötös és a felvezető produkcióik az A38 színpadára és annak környékére.
Kezdjük ott, hogy az Avatar nem kispályásban nyomja a kiszolgálást, nagyon profi körítéssel nyomják, hogy teljesen autentikus legyen a dolog. A merchnél is persze van minden, ami szem-szájnak ingere (már ide is bevetült a vurstlihangulat), lehetett a szokásos póló-CD vonal mellett kapni a zenekar csípős szószából is a vásári mutatványosnak öltözött komáktól, de aki akarta, a szerencséjét is kipróbálhatta egy pörgetős-nyerős játékban, aztán max nem azt nyerted, amit szerettél volna. Ezzel ellentétben a két előzenekar csak egy kisebb standot kapott, de hát ugye úgysem őmiattuk érkezett a nagyérdemű. Pedig nagyon is megérdemelték a figyelmet!
Amúgy, ha jól megfigyeltétek, az átszerelések alatt is már ezt a vásári hangulatot aláfűtő muzsika hatotta át az A38 egyre inkább sűrűsödő nézőterét, melyen takkra pontosan kapta meg mindenki a maga zeneadagját, melyet két előzenekarral hivatottak megalapozni. Először az ír származású Dylan Walsche lépett a deszkákra, aki az egyszemélyes folk-country műsorával örvendeztette meg az egybegyűlteket. Amilyen furán hatott elsőre, pont annyira magával ragadta a közönséget a fél óra alatt, pedig tényleg csak a lehető legegyszerűbb ének, gitár, szájharmonika, dob kombinációt hallhattuk, mindezt egy ember által előadva (kivéve, amikor a The Mahones harmonikás lánya ugrott be kicsit). Nagyon jó hangja van Dylannek, láttam, hogy nem csak engem, hanem sok mindenkit beszippantott a műsora. Lett is eredménye, hatalmas taps, le a kalappal!
Egy kis vurstlizene, némi átszerelés, de csak egy kevéske és már jött is a szintén ír The Mahones. A már több, mint negyedszázados múltra visszatekintő ír kocsmapunk brigád nagyon jó kis műsort hozott, nekem is tetszett, még annak ellenére is, hogy alapesetben nem vagyok híve az ilyen fajta muzsikának. Jó hangulatú, élvezetes buli volt, Guillaume Lauzon dobost pedig külön élmény volt nézni. A srác körülbelül cafatokra robbantotta a cájgot minden egyes ütésnél, emellé pedig nagyon sok érdekes mozgást és technikát is betársított, maradjunk annyiban, nem az a tipikus kettőnégyes csapkodás volt! Mondjuk pont emiatt szinte csak a cinek zizgését lehetett először hallani, a többi hangszert elég karakteresen elnyomta az egyébként tényleg nagyon látványos előadásmód. A többiek is kivették azért a részüket a hangulatcsinálásból, ment folyamatosan a mosolygás, táncolás, a közönséggel való kontakt, hibátlan. Sőt, ide is jutott a vendégzenészekből, egy idő után már a Firkines Virág Lili hegedült a kvartettel, a zárásra pedig Dylan Walsche is ott volt már a többiekkel (a maga csendes módján) egy igazi, hangulatos örömzenélésre. Jó hangulatú háromnegyed óra volt, mondom, annak ellenére, hogy ez a fajta muzsika nem az én kenyerem, egész jól lekötött.
A következő fél órában, amikor vásári „munkások” lepték el a deszkákat és rakták át a cumót a főattrakcióra, belehallgathattunk Avatar Country rádióközvetítésébe. Mekkora királyság már, hogy még erre is figyelnek az illetékesek! Mármint, hogy tényleg ennyire teljes legyen az imidzs, hogy ennyire egyben legyen a kép, fel legyen építve az egész világ! Mindenképp dicséretes! Aztán a meghirdetett kezdés után pár perccel hirtelen félbeszakadt az adás és megkezdődött a varázslat! Mert, hogy ez tényleg az volt, mint zenei, mind – bátran mondhatjuk – színházi értelemben! Az egész este alatt egyetlen pici hibát szúrtam ki, az pedig az volt, hogy sehogy sem tudták életre bírni a hátul kirajzolódó Avatar logó V-betűjét. Mert, hogy a többi, amit leművelt a csapat…!
Nem titok, élőben most először találkoztam az Avatarral, könnyen meglehet, hogy a közönségből nem én voltam az egyedüli delikvens. Viszont az biztos, hogy nem utoljára láttam őket, mert abszolút zseniális produkcióval operálnak, klubszinten nagyon ritkán találkozni ennyire összeszedett kiállású és megformálású karakterekkel és ennyire profin megformált zenével, főleg egyben. Az egész olyan volt, mint egy őrült színházi előadás (szószékkel, trónokkal, fényekkel, menetelésekkel, beszédekkel), de az őrültségnek abból a fajtájából, melyet minden magát kicsit is furcsának tartó ember képes befogadni. Márpedig itt, ezen az estén csak ilyen emberek voltak.
Johannes annak köszönhetően, hogy egy több, mint zseniális frontember és millió hangú énekes, nem mellesleg kiváló színész, az első pillanattól kezdve a kezeiben tartotta a közönséget és egy pillanatra sem engedte el a majd’ egy óra ötven perces előadás alatt. Ember! Ez a szűk két óra úgy rohant el a maga tizenhét dalos szettjével, mintha nem is lett volna! Az első hangtól kezdve az utolsóig (azért a bubiesős, izzósoros The King Welcomes You to Avatar Country, majd a mindent elpusztító Hail the Apocalypsenál tutibb zárást elképzelni is nehéz) egy jól összerakott, profi koncertet láthattunk, amit nem győzök dicsérni. Ahogy mondtam is, Johannes a lehető legjobb frontember, aki csak állhat a csapat élén, az átvezetőszövegek is nagyon passzoltak hozzá, ez a folyton vigyorgó, őrült madárijesztő-udvaribolond-Manson-Alice Cooper keverék az utóbbi idők egyik legjobb zenei karaktere. Teljesen hibátlan, de a zenésztársak is nagyon sokat hozzátesznek az imidzshez, miközben persze egy félhangnyi hibát sem engednek meg maguknak. Külön tetszett John Alfredsson dobos mozgása, egyszerre volt precíz és teátrálisan gépies, de a többiek derékból indított headbangjei sem voltak semmik, főleg Jonas Jarlsby repkedő méteres rasztái voltak nagyon KIRÁLYak – értitek, haha.
Lényeg a lényeg, ez az este, főleg az Avatar műsora olyan brutálisan odacsapott, hogy csak zengett a hajó oda-vissza. Ahogy szó is volt róla a bulin, nem az a lényeg, hogy visszatérnek-e, hanem hogy mikor. Márpedig nagyon remélem, hogy minél hamarabb sor kerül erre, mert ahogy látni lehetett, a közönség nagykanállal kajálta a zenekar minden egyes mozdulatát, lehet, hogy legközelebb már egy nagyobb helyre kell majd bepakolni őket, mert a hajó kicsi lesz nekik. De akárhogy is lesz, az biztos, hogy én ott leszek, efelől nincs kétség! És jó eséllyel a közönségből is a lehető legtöbben kérik majd a repetát.
All hail the King!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
