Imádok utazni és imádok koncerten lenni. Ha a kettő együtt valósul meg, az igazi főnyeremény. Így amikor kiderült, hogy a születésnapomat követő napon játszik a Mastodon a Razzmatazzban, egyből tudtam mit kell tennem.
Olcsó repjegy zsebben, helyi erő riasztva - szállás, koncertjegy - sima ügy, így már csak számoltam a napokat, mert a Mastodon az egyik olyan etalon, akik lemezen sem nagyon, de élőben aztán végképp nem okoznak csalódást. Az meg, hogy a Mutoid Man az előzenekar, mellécsapva egy Kvelertak, még inkább váróssá tette a bulit. De ahogy haladunk előre az évekkel, az idő csak gyorsul, a napok rövidülnek, és amit hónapokig várunk, az pik - pak itt van a nyakunkon, majd túl is vagyunk rajta, és lógó orral nézünk magunk elé, hogy most akkor hogyan tovább...így azzal ütöm el az időt, amíg kitalálom a hogyan továbbot, hogy elmondom, megérte e rászánni az időt és a pénzt arra, hogy az ember megnézzen egy zenekart 5., 6., 7. alkalommal.
Barcelona már nem adja azt, amit pár éve adott. Sokat változott: hátrányára, de amikor az ember odaér a klubhoz, és bekerül abba a közegbe, ahol évtizedek óta otthonosan mozog, egyből rózsaszínben látja a világot. A Razzmatazz klubnak és környékének megvan a hangulata, a teremnek van atmoszférája, a spanyol/katalán/nemzetközi közönség pedig rendre olyan hangulatot varázsol ebbe a terembe, amit csak a temperamentumos, életrevaló déliek tudnak. Itt nincs érdeklődő tekintettel ácsorgás, és állandó telefonnyomkodás. Persze én is lőttem pár képet, más is megtette, de összehasonlíthatatlan léptékkel, mint lesemíromhol.
A Mutoid Man úgy állhatott korai órában elsőként színpadra, hogy a hely már akkor jóformán megtelt, s ugyan nem sokan ismerték Brodskyékat, mégis lelkesen fogadták őket. Én a Bleeder turnén hála égnek láttam őket az őket megillető teremben és műsoridővel, így nem voltak magasak az elvárásaim látva, hogy 25 perc a műsoridejük. Ezalatt is sikerült azért két olyan nótát beilleszteni a programba, ami helyett szívesebben hallgattam volna a Sweet Ivy-t, vagy a Dead Dreamst, - nagyon vártam a két kedvencemet - de volt Bridgeburner, Kiss of Death, 1000 Mile Stare, meg Melt Your Mind, szóval remekül szórakoztam, ahogy a színpadon lévők is. Brodsky és Cageo végig vigyorogták az egészet, és a könyökproblémák miatt a turnét lemondani kényszerülő Ben Koller helyén ütő.... - háááát, nem mernék megesküdni, de szerintem az ex - Coliseum dobos, Carter Wilson volt az - dobos is totálisan magas szinten tolta. Brodsky nekem örök kedvenc, és minden pillanata hatalmas élményt nyújt, amikor láthatom, hallhatom őt, ezért nagyon szomorú voltam, amikor vége lett, és alig várom, hogy headlinerként jöjjenek vissza, kis klubokba játszani.
Mivel a Mutoid Man sem az a fajta zene, ami könnyed nyári estéken hangzik el a szomszédos koktélbárban, így a Kvelertak most áldozatává vált az óvatosságomnak. Sosem tartoztak a nagy kedvencek közé, de a Metallica előtt nagyon élveztem a koncertjüket, és örültem, hogy itt is láthatom majd, de végül a sors úgy hozta, hogy inkább a tetőn iszogattunk, cigizgettünk és dumáltunk a friss, kora tavaszi estében. Néha lementem, belehallgattam, de a terem annyira tömve volt, hogy nem bírtam erőt venni, és beverekedni magam olyan helyre, ahol igazán tudtam volna élvezni a műsorukat, így feladtam, és tartogattam az erőket a Masztira.
Amire nem is kellett sokat várni. Rövid átszerelés után Gene Kelly énekelt az esőben intró gyanántként, majd belekezdett a csapat az Iron Tuskba. Ha a hangzás nem is verte az eget, de rendben volt, és a fények is sokat dobtak az összképen, nagyon jól összehangolták azzal, ami éppen a színpadon szólt. March of the Fire Ants - Mother Puncher - Chimes at Midnight, panasz nem volt semmire. Láttam már sokszor őket, józanon sem most először, de szembetűnő volt számomra, mennyire profik lettek, mennyire tudják uralni minimális kommunikációval a közönséget. Ők sem lesznek fiatalabbak, és ha ezt szeretnék még évekig csinálni, mást nem is tehetnek, mint profi mentalitással és minimális rizikót vállalva, józanon állnak ki a bulikra, mert ezek a komplex témák egy másodperc alatt megbicsaklanak, és nehéz újra egyenesbe hozni.
Hogy messzire se menjek példáért, életem legjobb Mastodon koncertjét pár éve ugyanitt láttam, de akkor az első három nótát úgy nyomták le, hogy azt sem tudták melyik bolygón vannak, aztán amikor az elfogyasztott szerek összeálltak a megfelelő eleggyé, egycsapásra megváltozott a képlet, és iszonyat bulit csaptak. Ezt nem lehet sokáig csinálni, és ők ezt felismerték időben, ami örvendetes, mert ugyan én imádom ezeket a szarrá zuhant huligán zenészeket, de hosszútávon már annyira destruktív, hogy jobb esetben csak a zenekar, rosszabb esetben a zenész is rámehet. Láttunk rá példát eleget, maradjon így minden, ahogy most van.
Száraz profizmus, mégis letaglóz, és szórakoztat. Közben a közönség 110%-on ég, éneklik a gitártémákat, a szövegeket, magával ragadó a hangulat, ezért tényleg érdemes eddig eljönni! Az újabb lemezekről alig van pár dal, tényleg csak töltelék jelleggel, az est legnagyobb része a Blood Mountain - Crack the Skye tengely körül forog, és ez így nagyon rendjén is van. 20 dal, majdnem két teljes óra, ez jutott Barcelonának. A Blood and Thunder akkora zúzás volt a végén, hogy a fal adta a másikat, majd jött egy 2 perces Dailor stand-up, könnyes szemmel dicsérve a remek közönséget. Közhelynek tűnhet, de ez valódi volt. Érződött, átjött mindvégig, hogy a száraz profizmuson túl ott ül a mosoly a szájuk szélén, folyamatos kikacsintások, hálálkodás, és amit Kelliher gitározás címszó alatt leművelt, arra tényleg nehezen találom a szavakat. Nekem minden Mastodon koncerten Brent Hinds a fő attrakció, most ő kicsit enerváltabbnak tűnt, és még a gatyája sem volt lehányva, mint pár éve. Troy Sanders mindig kiváló, most is az volt, a fő - ufo, Dailor pedig hiba nélkül darálta le az embertelen tempókat.
Minden másodperce megérte az utat, a Mastodon pedig ugyanazt a minőséget képviseli élőben, mint a Neurosis vagy a High On Fire. Pályatársak, barátok, és kíméletlen szörnyek. Szép társaság, bárcsak egyszer együtt....
A fotókat a szerző követte el.
