A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején gomba módra bukkantak fel - főként Észak-Európában - újabb és újabb zenekarok akik kulturális és népzenei örökségüket ötvözték metal alapokkal és persze a torzított gitárok mellett hagyományos hangszereket, hegedűket, sámándobokat, tekerőlantokat, sípokat, dudákat, és még ki tudja mi mindent megszólaltattak. A folk metal jelenség persze egyre népszerűbb lett és egy idő után már az sem volt meglepő, hogy mosh helyett a közönség konkrétan táncra perdült.

Ma már erős túlzás lenne állítani, hogy a műfaj aranykorát éli, azért a lelkes keménymag bármikor kapható egy jóféle csűrdöngölésre, pláne, ha egy-egy rég nem látott kedvenc teszi nálunk tiszteletét. És amiért a műfaj a keménymag éltető erején túlmenően is a mai napig legitim: A koncertjárók többsége szereti jól érezni magát, márpedig erre a fajta muzsikára nehéz lenne búslakodni.

Tegye fel a kezét, aki elsőre azt hitte, hogy a Trollfest az esemény neve…

De nem az! A Trollfest egy Norvég illetőségű “Balkán metal” zenekar, akik ezen az estén a két headliner fellépése előtt hivatottak hangulatba hozni a tisztelt egybegyűlteket. Nos, ez vitathatatlanul sikerült, sőt mi több legnagyobb meglepetésemre az est legmaradandóbb, legegyedibb és egyben legzavarbaejtőbb műsorát tették le az asztalra, mindezt olyan tálalásban, amit igen nehéz szavakba önteni.

A csapat legújabb lemezének Norwegian fairytales lett a címe, ami igen jól tükrözi mindazt ami a színpadon fogadott minket. Egy kazalnyi Disney hercegnőnek öltözött rosszarcú szakállas fickó élükön a perkás-énekes frontemberrel, a királyi palástot viselő, fejét gigantikus lufikoronával ékesítő Trollmannennel. A farsangi időszak lezárásához amúgy remekül illő összképet valahogy úgy lehet elképzelni, mint ha egy Kusturica film lakodalom jelenetében túl jól sikerült volna a lányrablás, némi riói karneváli hangulattal fűszerezve, többnyire tisztességgel felpörgetett alapokra norvég tolmácsolásban. Az egész valahogy annyira komolytalan, hogy azt már illik komolyan venni. Ezek a furcsa fickók képesek voltak eldurrantani egy Britney Spears feldolgozást (Toxic) majd Trollmannen vezényletével a bátrabbakat rávették a wall of death egy barátságosabb változatára a wall of hugra, conga linet - vagy ahogy a "lagzis szlengben" hívják - vonatozást indítottak gitáros felvezetéssel, és ütemesen ugattatták a közönséget (Helvetes Hunden Garm). Röviden összefoglalva széles vigyorok kereszttűzében akkora bulit rittyentettek, hogy azzal minden túlzás nélkül sikerült a két főzenekart előre lemosniuk a színpadról.

Turisas is back in business

Ezen az estén személy szerint a Turisas fellépését vártam leginkább és ezzel a közönségben fellelhető vörös-feketére festett arcúak arányából kiindúlva nem voltam egyedül. Bár a finnek ezúttal már ötödik alkalommal - legutóbb 2015-ben - jártak nálunk, jómagam először láthattam Őket élőben.

A zenekar felállásában történt pár változás. A billentyűknél Kasper Mårtensont a zenekar soraiba visszatérő Robert Engstrand váltotta, Olli Vänskä hegedűs pedig családi okok miatt nem tud részt venni ezen a turnén így helyére a rendkívül tehetséges, energikus és nem utolsó sorban határozottan szemrevaló hegedűművész, Caitlin De Ville ugrott be és ez bizony a színpadi összképnek és teljesítménynek határozottan jót tett.

A tapasztalt finnek nem bízták a véletlenre a dolgokat, és nyitásnak kapásból előkaptak egy remek nótát a Battle Metal lemezről az As Torches Rise-t, majd jött egy remek behajózás A Portage to the Unknown dallamaira a Varangian Way korongról aztán egy laza vágta a We Ride Together ütemére. A közönségkedvenc Battle Metal és az epikus sláger Stand Up and Fight is felcsendült,no és az elmaradhatatlan Rasputin a Boney M.-től. 

Mathias Nygård és Caitlin De Ville kifogástalanul vitték a vállukon a showt, sőt mi több a hangzás is rendben volt, a katarzis mégis elmaradt. Valahogy nem sikerült eltalálni azt a bizonyos "ideális ívet", vagy csak a műsoridő lett cseppet túlzóan elnyújtva, mindenesetre a koncert végén előadott és nyilván rendkívül magasztos instrumentális ráadás blokk totálisan leültette az egészet.

Az évek meg a rutin

Finnország talán legnépszerűbb folk metal zenekara, a Korpiklaani ezúttal a tavaly szeptemberben megjelent tizedik - és egyben leghosszabb - albumával tért vissza hozzánk. Első alkalommal majd tizenhárom évvel ezelőtt, 2006 októberében volt hozzájuk szerencsém és azt a bulit máig életem legjobb koncertjei között emlegetem. Azóta is csodálkozom, hogy ott és akkor nem döntötték ki annak a szép emlékű klubnak a falait. Legutóbb pedig a 2013-as Folk Farsangon volt szerencsém elcsípni Őket, bár akkor már közel nem éreztem annyira intenzívnek és szívből jövőnek a produkciót, és őszintén szólva a legutóbbi lemezt hallva ezúttal sem vártam csodát, ellentétben a zenekar elkötelezett táborával akik még a koncert közben is jelentős létszámban szivárogtak a színpad irányába.

Mivel nem indultam nagy elvárásokkal azt sem mondhatom, hogy csalódottan távoztam. A Kulkija lemez a legjobb indulattal sem nyerte el a tetszésem, és hát ez a turné bizony erről a korongról szól. Már a kiállásban sem láttam annak a vidám, alkoholtól táplált tűznek a nyomát ami közel másfél évtizeddel ezelőtt annyira megfogott ebben a zenekarban. A koncert végére és a ráadásra azért szerencsésen megérkezett a jó öreg Wooden Pints, a Trollfest féle Beer Beer koprodukció a Vodka és a Happy Little Boozer is sokak nagy örömére.

Tiszta fejjel és alapos átgondolást követően is azt kell mondanom, a Trollfest mindent vitt. Határozottan megérte időben érkezni.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF További képek ITT.