Május 3-án érkezett meg sárkányfejes hosszúhajóján a viking/melodikus death metal legsikeresebb hordájának, a svéd Amon Amarth-nak 11. nagylemeze, az őrjöngő, önkívületi állapotban pusztító harcosról elkeresztelt Berserker.
A nevét a Gyűrűk Urából kölcsönző banda 1992 óta tartja rettegésben a partokat, szövegvilágukkal állítva emléket őseiknek, a kereszténység előtti északi világnak, bőven merítve a rengeteg érdekes témát szolgáltató skandináv mitológiából. Érdekesség, hogy anno Scum (csak nem Napalm Death hatásra…?) néven grindcore-ral kezdtek, ebből a populárisnak nem nevezhető stílusból váltottak a dallamos death metalra.
Az áttörést a 2008-ban kiadott Twilight of the Thunder God lemez hozta meg, ami szerény véleményem szerint azóta is a felülmúlhatatlan, legjobb lemezük. Thor félhomálya mellett a Versus the World az etalon nálam, valahogy a többi album számomra már önismétlés (vagy csak nem szántam rájuk elég időt), bár nyilván vannak sokan, akiknek a Surtur Rising, Deceiver of the Gods, Jomsviking, vagy korábbról a Fate of Norns a kedvence. Amivel az Amon Amarth a viking metal és Európa kimagaslóan sikeres metal bandája lett, az a közérthető, könnyen emészthető dalszerzésük. Náluk nincsenek progos, csavaros dalszerkezetek, a hallójáratokat próbára tevően nyers vokálok, vagy olan érzelmi mélységek, mint pl. a Primordial-nál. Van azonban döngölés és rengeteg elsőre ható, együtt üvöltözős koncertsláger. Valahogy mégis úgy érzem, hogy viking barátaink hosszú évek óta kényelmesen hajóznak az ismert vizeken, amelyen sok újdonságot nem rabolnak össze, sorban adják ki a rossznak közel sem mondható, de érzésem szerint inkább rutinból megírt lemezeket. Nem mondom, hogy ők legyenek ennyi idő után az új Enslaved, de a Slayernél pl. soha nem éreztem azt, amit manapság náluk.
Akusztikus felvezetéssel indul a lemez a Fafner’s Gold című dallal, mely Hreidmar törpkirály fiának, az átkozott arany csábításának ellenállni képtelen Fafnir, illetve az őt legyőző Sigurd történetét meséli el. Rokongyilkosság, árulás, kapzsiság (a sárkány a mohóság szimbóluma a skandináv mitológiában), nem csoda, hogy Tolkient is megihlették az északi sagák. Másodikként az örök koncertfavoritra, a Pursuit of Vikingsre emlékeztető Crack the Sky dübörög. Dübörög a skandináv hiedelmek szerint vihar idején Thor is harci szekerében ülve, tévedhetetlen kalapácsa villámot hasít, majd mennydörgő hanggal pusztítja el a célba vett ellenséget.
Ha pedig már a minden istenek legmetalosabbjának pörölyéről, Mjöllnirről esik szó, a harmadik csapás (Mjolner, Hammer of Thor) ennek a különleges harci eszköznek, pontosabban a készítésének állít emléket. Kovácsműhely hangjait hallhatjuk kezdésnek, majd dallamos gitárral folytatódik az ősi hangulat megidézése. Ami a görög mitológiában Héphaisztosz, az a skandinávoknál Eitri és Brokk, az istenek fegyvereinek kovácsa. Ők hozták létre - természetesen Loki mesterkedéseinek, cselszövéseinek hálójában – a legkiválóbb fegyvert, a Morzsolót, amelyet maga Thor is csak varázserejű vaskesztyűjével tudott használni.
A Berserker szövegeit Johan Hegg főviking (az érhetően előadott hörgés bajnoka) a zene elkészülte után írta, ami új megközelítést jelentett. Elmondása szerint a viking történelem, mitológia, a szembenállás mellett személyes témák is felbukkannak, melyeket a felesége ihletett. Nos, a hölgyek hatását nem szabad alábecsülni, még a bősz északi harcosok esetében sem.
Számos gyalogos haderő használta ki a történelem során a zárt pajzsfal előnyeit (falanx, teknősbéka stb.), ahol a fizikai erő mellett a bajtársak felé mutatott teljes bizalom hordozhatta a siker kulcsát. Erre a témára alapoz a középtempós, nem annyira tipikus Amon Amarth Shield Wall. A gitár síron túli vijjogásával, mintha az isteni Nile szellemét idéznék meg pár pillanatra. Az album eddigi legjobb nótája.
Remek basszusfutammal, majd finom zongorás levetéssel hoz némi extra színt a csaták kimenetelét eldöntő, a harcosokat a Valhallába kísérő valkűröket megéneklő Valkyria. A lemez megjelenése előtt klipesítve megkaptuk a Raven’s Flight-ot, amely témája bizonyára megdobogtatja a Vikingek sorozat rajongóinak szívét. A sztori szerint a legendás Ragnar Lothbrok fiai apjuk halála után bosszúra szomjazva indulnak háborúba Aelle király ellen. Abszolút koncertfavorit a nóta.
A karizmatikus Ragnar királyhoz, pontosabban a fiához, Björnhöz kapcsolódik az Ironside, amely egy tábortüzes bárd lantjátékának is beillő felvezetéssel indít, majd a dal vége felé a kezdő téma visszatértével együtt Johann tiszta énekre ragadtatja magát. A digitális hatású lemezborítón egy őrjöngő, igen jó erőben lévő, kipattintott harcos látható, aki valószínűsíthetően maga a Berserker at Stamford Bridge (Chelsea szurkolók előnyben).
A legendás címszereplő norvég hős a Stamford Bridge-i csatában a visszavonulást fedezve egymaga 40 ellenséges harcossal végzett, míg a híd alól, lesből le nem szúrták. Maga a nóta szintén a jobbak közül való, kellemes, dallamos, szinte már melankolikus szólóval.
A tradicionális viking hosszúhajókon hódításra áhítozó harcosok dala a rövid skálázás után tipikus Amon Amarth dallá alakuló When Once Again We Can Set Our Sails. A tengerek után az égbe visz tovább a lemez, a Skoll and Hati a Napot és a Holdat üldöző két farkast, illetve az éjszaka és a nappal váltakozásának nép hiedelmét énekli meg. Ennek megfelelően a tempó is felgyorsul, a szóló sem rossz, de nem is különösebben extra. Ahogy az Amerikába eljutó északiaknak emléket állító Wings of Eagles sem. A telepeseknek hosszas küzdelem után nem sikerült gyökeret verniük a nagy vízen túl, ahogy részemről a dal sem kerül be az Amon Amarth pantheonba.
Zongorás, vonós átvezető után zárja a korongot az Into The Dark, amely a banda epikus oldalát képviseli. Belső démonokkal (kinek nincsenek…) való harc, vívódás után végül a némileg meghasonlott, önmagát marcangoló Loki áll előttünk. Loki kétségkívül a skandináv mitológia legérdekesebb alakja, aki többnyire bajkeverő szerepben tűnik fel, de nélküle túl nagy lenne a nyugalom és ugye a Ragnarök idején sem vezetné az ázok ellen ősi ellenségeiket. A lemez többségénél hangulatosabb darab ez, néhol súlyosabb, bólogatós részekkel, majd újra zongorával, vonósokkal zárva az utazást.
Véleményem szerint most sem vitték olyan magasra a svédeket a valkűrök a szivárvány hídon, mint a Versus/Twilight idején. Most sem hallok Death in Fire-t, Across the Rainbow Bridge-t, Thousand Years of Oppression-t, Runes To My Memory-t. Korrekt, profi anyag néhány kiemelkedőbb nótával (Shield Wall, Raven’s flight, Berserker at Stamford Bridge), a Twilight-nak azonban nyomába sem ér.
Fenti lemezzel a csúcson volt nálam a banda és nyilván nem véletlen az azóta folyamatos sikerük sem. Sokat szerintem már nem tesznek hozzá a korábbi, király lemezekhez. Koncerten persze néhány kupa sör után a kiváló hangulat, másnapi rekedtség továbbra is garantált lesz.
