Hirtelen a semmiből kaptam meg a Batushka legújabb anyagát, amit marhára vártam. Hogy melyik Batushka lemezt hallgatom, azt csak egy kis utána olvasással tudtam meg, majd elmerültem a lemezbe. Íme a Панихида
2015-öt írunk, számomra a semmiből robbant be a lengyel black metal zenekar, és egyből magával ragadott. Nem vagyok nagy blacker, sőt mondhatjuk, hogy körülbelül semmit se hallgatok ebből a műfajból, de a Batushka-ban volt valami plusz, valami különleges. Az, hogy maszkokat, illetve csuklyákat viselnek abban nincsen semmi extra ma már. Azonban abban a különleges ortodox hangulatban volt valami, ami egyből magával ragadott, nem is csoda, hogy a Litourgiya világhódító útnak indult. A zenekar szerintem, olyan, mint a Ghost. Lehet szeretni, vagy gyűlölni, de a kettő közötti állapot nincs. Nem is volt kérdés, hogy belevetem magam az új anyagba.
Aztán jött a hír, hogy kettéoszlik a zenekar, kirúgták az alapító gitárost, aki nem hagyja magát, viszi tovább a nevet. Így kezdetét veszi az a hercehurca, amit senki se ért, és nem is ránk tartozik, hiszen minket a zene érdekel, nem az, ami a háttérben zajlik. Engem az sem érdekel, hogy a Slipknot tagok, hogy utálják egymást, akármekkora testvérek és az sem érdekel, hogy a Ghostban ki van benne most és ki nincs az instrumentális szekcióban. Így esett, hogy én örültem a Krzysztof Drabikowski (a gitáros) által készített új lemeznek is.
Aztán az örömöm hamar szertefoszlott. A Панихида (ami egyfajta hittérítési, vallásújrafelvételi metódus, melyet az ortodox és a bizánci vonalat követő keleti katolikus egyházaknál használnak) egy borzasztóan gyenge anyag. Nem is tudtam négy alkalomnál többször meghallgatni mert egyszerűen elkeserített. Fel lett építve egy zenekar, ami meghódította a világot, kapukat nyitott olyan arcok előtt is, akik amúgy nem hallgatnak ilyen zenét. Lehetőség volt, arra, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussanak, aminek a vége az lett, hogy áll a bál körülöttük, amit a zenén is érezni. Az anyag kapkodva jött ki, szinte a semmiből. Biztos azért mert az énekes Bartłomiej Krysiuk által vezetett Batushka előbb kijött egy új dallal. Gondolom, Drabikowski megakarta előzni az énekest, így a félkész dalokat gyorsan összerakta, aminek hatása érződik. A dobok annyira gusztustalanul tompán szólnak, hogy az valami hihetetlen. Ha egy demót hallgatnék, akkor azt mondanám, hogy rendben, jó lesz ez. De így négy év elteltével ilyen hangzást generálni marha nagy hiba. És mi van a dalok többi részével? Unalmasak, laposak, egysíkúak. Nem tudok egyet sem kiemelni, nem emlékszem kimondottan egyre sem. Első hallgatásnál mikor a lejátszóra néztem, azt hittem már újraindult az album, és kiderült, hogy csak öt számot hallgattam meg a nyolcból. Annyira egy kaptafára épülnek a riffek, a tekerések, hogy az élvezet rovására megy. Emellett pedig az ének is egy beleolvad a zenébe. A Litourgiya -nál emlékszem, hogy mennyire odavoltam az énekért. Egyből rendeltem a vinylt, mondván, hogy nekem ezt hallanom kell rendesen, nem csak fülhallgatóval. Nekem erre szükségem van. A mostani anyagnál azt érzem, hogy erre nincs szükségem és örömet jelent, hogy letudom a cikket, mert nem kell tovább szenvednem vele.
Ez a legjobb szó az albumra, szenvedés. Egy zenész utolsó próbálkozása, hogy hátha még valami kis pénzt kibír hozni az egészből. Ellenben nagyon kíváncsian várom így a Krysiuk-ék által elkészített anyagot. Ha van sütnivalója a csávónak, akkor most szépen vár egy kicsit és előkap egy olyan bitang lemezt, ami leviszi a fejünket. Egyelőre számomra nem a Krzysztof Drabikowski Batushka az igazi Batushka!
Béke, Szeretet, Metal!
