Hát, megérkezett a Killswitch Engage legújabb lemeze, az Atonement. Megmondom őszintén, míg a csapat első pár lemeze alanyi jogon figyel ott a metalcore lemezek legjobbjai között, addig az utolsó pár album (kezdve a második "saját neves" lemeztől) egyáltalán nem hatott meg, nem is tudom, hogy igazán fel tudnék-e idézni róluk általam kedvelt pillanatokat, dalokat, még a klipes nóták sem érintettek meg egyáltalán. Emiatt, mármint a KSE-lemezek iránti csökkenő lelkesedésem miatt (koncerten még mindig szétszedik az ember arcát!) kicsit félve haraptam rá az Atonementre, mely így mondhatni igen sokat kellett (volna), hogy bizonyítson nálam.
És sajnos azt kell, hogy mondjam: sem első, sem második hallgatásra nem jött át az album. De valami hihetetlen módon nem! Emiatt hanyagoltam is egy kicsit az egészet, gondoltam, majd kicsit ülepedik bennem a dolog, átáll az agyam, aztán jobb lesz. De azt kell hogy mondjam, a tagadhatatlan erősségei ellenére (a Howard Jonesszal közös The Signal Fire tuti ott lesz nálam az év dalai között!) egyszerűen nem nagyon hatott meg az egész azután sem.
Persze, a metalcore, mint stílus, ennyi idő, ennyi év után már egy igen túljátszott valami lett, nem is kell újat várni benne, de az Atonement kicsit olyan, mintha nem is akarná, hogy legyen rajta valami új. Legalábbis én úgy érzem, lehet, hogy rosszul. A legtöbb dal meg van akadva a szögelős, középtempós lüktetésnél, egy kettőnégynél, melyre megy egy pörgős, dallamos refrén, aztán kalap. És ahhoz képest, hogy Jesse Leach hangszálgondjai miatt körülbelül két év munkája van az egész mögött, ez nem valami sok
Jó, persze, ez a recept a stílus egyik alappillére, de nekem összefolynak a dalok, nem jön át az egész. Kicsit olyan ízetlen, színtelen lett az egész, de érdekes, ha egyben hallgatom, igazából nagyon kellemes háttértéma. De nem sokkal több annál, ami engem is elszomorít - szerintem ebben a zenekarban sokkal több van ennél, nem tudom, mi tört meg bennük körülbelül tíz évvel ezelőtt.
Én nagyon szeretném szeretni ezt a lemezt is, hiszen ahogy írtam is, az első pár lemez az azóta is stílusmeghatározó alapmű, szívesen is kapom elő őket, amikor van rá mód, de Adam D-ék nagyon nem találnak valamit, amit én tudom, hogy ott van bennük. Több változatosság kellene, egy kicsit több kikacsintás erre-arra, egy kis színesítés, aztán ott lenne az szeren a téma. De tényleg, a fent említett The Signal Fire és a lemeznyitó Unleashed kivételével nem sok mindent tudok felidézni belőle - azt tudom, hogy Chuck Billy is ott van a Testamentből az egyik dalban, mint vendégtorok, de nagyjából ennyi.
Ahogy írtam is, nagyon sajnálom, talán én az egyik legjobban, de nem tetszik nekem ez a lemez. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de én most nem, most sem érzem a srácokban azt, ami naggyá tette őket a kétezres évek elején. Persze, nem is kell, hogy "negyvenegypár" évesen újradefiniálják a színteret, de az, hogy egy tizenegy dalos lemezről két dalt tudjak igazán kiemelni, egy ekkora horderejű csapatnál, sajnos édeskevés. Remélem, azért hamarosan újra ellátogatnak Magyarországra is, sőt, remélem, hogy élőben fognak majd igazán "bekattanni" nálam ezek a dalok. Mert így ez most sajnálom, de nem...
