Szeptemberi hétfő este, progresszívan szürkülő hangulat - lassú kimért léptekkel közelítünk az őszi melankólia felé. Egyre több doom és merengős black metal kerül elő a zenetárakból, hogy valahogy akklimatizálódjunk a rövidülő nappalokhoz és a csökkenő hőmérséklethez. Ennek fejében kiváló programként ajánlkozott az eddig hazánkat külön-külön már meglátogató Downfall Of Gaia és a Der Weg Einer Freiheit. A két komor germán black metal formáció soros barátságban áll egymással, ami nem véletlen, hisz sok bennük a közös. Emiatt hibátlan szervezői munka volt őket összerakni egy turné erééig.

A kezdeti kihaltság ellenére a Downfall Of Gaia tökölés nélkül lépett színpadra, de az első rommátorzított sludge-os hangok után már én sem izgultam, hogy e kiváló bandát csak körülbelül harmincan fogják megnézni, ugyanis a csukott szemű, átszellemült hallgatók közül egyre többen álltak csatasorba, hogy elkapja őket a keserű atmoszféra a Dürer középső termében.

A Downfall Of Gaia számomra az egyik legkülönlegesebb zenekar, a mostanában "divatos", pseudo-dallamos és az érzelmekkel operáló post-black bandák közül, pedig olyan versenytársaik vannak, mint a Harakiri For The Sky, a Heretoir vagy az Agrypnie. Elborult, de gyönyörű hangzásuk titkának kulcsa a stílusjegyek kaotikusságában rejlik, ugyanis a rozsdás sludge és a mocsok crust keveredik az atmoszferikus/postos black metallal. Élőben pedig óriásit üt - az átszellemülés garantált. Öt perc se kellett és én is csatlakoztam a csukott szemű, bólogató, de a brutális blastek alatt hajat rázva megörülő hipnotizált látogatósághoz.

Kiemelném a dobot, ami feszesen tartotta egyben az amúgy szanaszét trippelős produkciót. Az amerikai származású Michael Kadnar igen látványosan püfölte, méghozzá jókora erővel a bőrt, míg a füstgép okozta homályos ködben csak a sziluettje látszott, ahogyan a magasba emelve a dobverőket egybefolyt a holdfogyatkozást ábrázoló molinóval. Ezt a groteszk formációt  az agyamba égett a We Pursue The Serpent Of Time nyitánya alatt.

A megkeseredett károgás ráadásul két torokból is ömlött, de alapvetően a zenére koncentrálódott a műsor. Hosszan elnyújtott monoton sámáni dobok, reketten elfolyó gitárnyúzással és hangfal-gerjesztéssel, amit felváltott a tébolyult duplázás és tremolo daráló black szekció. Féltem, hogy a hangosítás elnyeli a lemez élményt, de tökéletes volt, sőt még az a kis koszosság jól is állt a Downfall Of Gaia piszkos, de megindító játékának. Egy fél szám erejéig csatlakozott vokálon Nikita Kamprad, a Der Weg Einer Freiheit frontembere, így hárman üvöltöttek a mikrofonba, adva egy monumentális pillanatot a bulinak. Az átlagosan 10 perc felett - elnyújtott - nótát többsége a februárban megjelent új korongról, az Ethic Of Radical Finitude-ről mordultak fel és a német srácok kicsit kevesebb, mint egy órán át zúdították nyakukba a bánatos atmoszblacket.

Fél óra szünet és színpadrendezés után, szűkszavúak színpadra állt a német black metal underground határait már-már átszakító Der Weg Einer Freiheit. A műfajt átgondoló és reformáló csapat - bár egyáltalán nem annyira mint az előzenekar - de erősen beleszagol a post metal kámforos gőzébe, de inkább a klasszikusabb fagyosabb és ridegebb svéd stílusú black metal az, ami meghatározza a vonalukat (gondolok itt a Dark Funeralra, Naglfarra, és a Dissection sötétebb oldalára). Igaz olykor percekig tartó, mélázó akusztikus betétekkel vegyítik az amúgy is többségében 10 perces - e téren progresszívnak mondható - számaikat.

Az újabb átszellemülést in medias res kezdte Nikita és csapata. Berobbantották az Aufbruchot, ami egy tíz perces black eposz, tele kavargó érzelmekkel és fagyos szélként ható szétrezonált, atmoszféra teremtő gitárnyúzással, mely a zenekar egyik ismertető jegye. A többi dal sem különb egyébként, így az utazás hasonló lesz, mint a nyitódalnál. Nem mondom, kell a megfelelő hangulat és az állapot, hogy az ember egy majdnem másfél órás blast beat hurikánt végigálljon, miközben elnyeli a zenekar sötét filozófiája. Viszont, ha a hallgató egyszer alámerül a műfaj abszorpciójának, akkor nincs kiút.

Ez nem moshpit zene, itt kérem a komolyság a megszabott. Valóban végiggondolja az ember az életét. Számomra ilyenkor a dob folytonos brutális duplázása egy kizárul egy idővel és előjönnek olyan megbújó hátsó dallamok, melyek hallatán az egekbe mered az ember karján a szőr. Mély dolog ez, kérem szépen. Egyébként a zenekar dobosa egy gép - Tobias Schuler rezzenéstelenül blastol végig egy másfél órát, miközben a cinek játékával még ráemel a katartikus atmoszférára. Elővettek pár old school számot (Letzte Sonne, Requiem), főleg mivel az első demojuk (Der Weg Einer Freit) jubileumát ünnepelték a nyáron, majd búcsúzóul elnyomták a Finisterraről a leghosszabb dalukat, az Ein Letzter Tanzt.

Nem láttam még a Der Weget visszajönni levonulás után, valahogy ők se kommunikatívak annyira, de hétfő este kapott - a frontember által sokat dicsért - magyar közönség egy ráadást. A Lichtmensch méltó lezárása volt  az estének a maga nyers és agresszív mivoltával, főleg, hogy nem egy tíz perces szám, így tömören még feltette az i-re a pontot. Láttam már fesztiválon, ráadásul nappal a Der Weget, de ez a keserű, bebólintós black bizony klub bulikra született. Várom őket jövőre, ahogyan a Gaiat is - megérdemelik!

A rideg és profi fotókért köszönet Gál Balázsnak!