A különböző civil szervezeteknek, valamint közéleti és kulturális eseményeknek otthont adó Aurórát ezzel a bulival „avattam fel” koncerthelyszínként (egyben a RockStation is, ha jól rémlik). Játszott itt a közelmúltban többek között a Rotten Mind nevű svéd punk banda, de pont a klasszikus heavy metal műfajból nem igazán tudtam előzetesen elképzelni bárkit ebben a puritán, száz ember befogadására is alig képes pincehelyiségben, a ma is enyhén szólva kétes hírnevű „nyócker” mélyén.
Mégis megtörtént a kisebbfajta csoda. A Haw végül nem lépett fel, ami persze sajnálatos, így viszont nem kellett korai kezdéssel számolni (este tíztől ráadásul itt szigorú csendrendelet van érvényben!..), és a két, legelső európai turnékörét futó amerikai zenekar tisztességes terjedelmű műsort prezentálhatott.
Az arizonai Spirit Adrift a death metalos Gatecreeper – ők is jártak már nálunk – három tagját, na meg Marcus Bryant dobost tömöríti. Nem kimondottan markáns kiállású társaságról beszélünk: négy (Eric Wagner gitáros mackós alakjától eltekintve) teljesen átlagos kinézetű metalos arc, akiktől nem ért volna váratlanul sem az extrém agygyalulás, sem a doom / stoner beütésű délies muzsika. De nem, a négy fickó történetesen epikus heavy metalt tol. Azt sem állítanám, hogy különösebben egyéni, ahogyan a stílust művelik, és érzésem szerint nincsenek is ilyen irányú törekvéseik; láthatóan önmagában az is boldoggá teszi őket, ha most a galoppos-ikergitáros Maiden-ízű témákba feledkezhetnek bele egy kicsit. Eddigi három lemezükből természetesen az idei Divided by Darkness anyagán volt a hangsúly, de a 2017-es Curse of Conceptionről is előkerült két szám, akárcsak a Decibel Magazine kislemez-mellékleteként kiadott, erősen doomba hajló Eyes Were Not Alive. A hangzás „enyhén véleményesre” sikeredett. A színpad előtt állva Nate Garrett énekéből alig lehetett hallani valamit, hátul a keverő közelében azonban optimálisan szólt minden. Szóval nem mondanak újat a srácok, de legalább ügyesen alkalmazzák a jól ismert receptet.
A Sanhedrin alatt bezzeg nem volt feltétlenül szükség a helyezkedésre, az első sorokban is rendesen hallhatóvá vált az ének és a hangszeres szekció egyaránt. Továbbra sem tapostunk egymás sarkán, elől viszont komolyabb beindulás volt észlelhető, és általában is hevesebb reakciókat váltott ki a New Yorki trió. Nem véletlenül, teszem hozzá. Ők sem egy image-központú társaság, de a frontvonalban küzdő Erica Stolz bőgős-énekesnő és Jeremy Sosville gitáros megjelenése igen céltudatos hozzáállást sugallt. Egyből oda is képzeltem mögéjük egy mutatós molinót... Amellett, hogy rájuk szintén jellemzőek a terjedelmes eposzok, zeneileg is ők bizonyultak fantáziadúsabbnak, változatosabbnak: náluk szépen megfér a repertoárban a hosszabb lélegzetű, kifejtős tétel (Meditation (All My Gods Are Gone)), a tempós, Diamond Head hatású proto-metal (Demoness) és a Black Sabbath ihlette doomos téma (Funeral for the World). A rend kedvéért ezek nem közvetlenül egymás után hangzottak el, egyszerűen azokat a dalokat emelem ki, amelyek a legjobban megfogtak élőben. Sőt, a ráadásra hagyott Blood from a Stone-t is muszáj megemlítenem. Tradicionális heavy metal, a legnemesebb fajtából. Két lemezük bízvást ajánlható a műfaj híveinek, sőt a The Poisoner albumot mindenképp az idei év termésének legjavához sorolom.
Lehet, hogy a túra más állomásain népesebb közönség gyűlt össze, az itteni fogadtatás azonban igencsak a kedvére lehetett mindkét csapatnak. A buli végén a jelenlévők tömött sorokban járultak a zenészek színe elé, illetve a merchpulthoz, hogy leróják hálájukat a nagyszerű estéért, s magam is csatlakoztam hozzájuk, miáltal bakelit-gyűjteményem további értékes darabokkal bővült.
Egy feelinges klubzenekart és egy szép jövő lehetőségét magában hordozó, roppant ígéretes formációt láthattunk-hallhattunk. Minden jelenlevő nyugodtan dicsekedhet azzal, hogy ott volt – pláne ha bármelyik brigádot pályájának egy későbbi szakaszában ismét elcsípi majd élőben valamikor. Az Auróra mindenesetre jelet adott, ha úgy vesszük…
