A Los Angeles-i illetőségű Steel Panther már a hard rock / glam metal közegen túl sem szorul bemutatásra. Idehaza egy fergeteges bulival öregbítette a hírnevét a négyes a nyáron; az a koncert valóban olyan markáns nyomot hagyott a tábor lelkében, mint (stílszerűen) egy folt a lepedőn egy kiadós ágytorna után. Ráadásul a reakciókból ítélve mindkét félnek roppant élvezetes volt az aktus a show...
Kiadványok tekintetében már messze nem ilyen egyértelmű a helyzet, legalábbis nálam. Koncerten az időnként stand up comedybe torkolló viccözön és zenei geg-áradat nem szorítja túlzottan a háttérbe magukat a dalokat, és lássuk be, tényleg spriccelt már ki jó pár óriási nótát a banda. Más kérdés, hogy ezek többségét a korai lemezein lőtte el – alighanem tisztában is van ezzel –, s mára a perverz humor jó esetben párosul még minőségi muzsikával. Emellett a poénok alapjául szolgáló általános szövegtéma sem kiapadhatatlan forrás. Az All You Can Eat koronggal indult el az a tendencia, hogy fokozatosan kezdett elmaradozni a számokból az „instant bokalefosás” faktor, és a testnedvekben tocsogó dalszövegek javarészét szintén azzal nyugtáztam, hogy a csapattól úgyis erre lehetett számítani.
Az ötödik albumra sem állt be semmiféle radikális változás, nyilván a gondolata sem merült fel ennek. A Sunset Strip emblematikus bandái és a velük gyakran egy kalap alá vett hard rock klasszikusok hatását magukon viselő ötletekből lapátoltak össze ismét egy lemezre valót (majdnem pontosan harminchat percnyit) a Párducok. Tették ezt szokás szerint azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ily módon fejezzék ki tiszteletüket nagy példaképeik előtt, míg szövegileg a 80-as években a végletekig fokozott szex-központúságot figurázzák ki. A gond „csupán” annyi, hogy alig bírtam felfedezni kiemelkedő szerzeményeket – habár Michael Starr énekteljesítménye most is kifogástalan, és Satchel pengés gitárszólóira ugyancsak fel-felkapja a fejét az ember –, a rímekbe szedett magvas gondolatokat meg már hallottuk korábban a társaságtól.
Talán nem véletlen, hogy olykor más témák is felbukkannak az eszehagyott tivornyázás közepette. Ha már Heavy Metal Rules, a Zebraman szövegelős intrója rögtön az album címében megfogalmazott állásfoglalás részletes kifejtése, nem beszélve a címadó tételről. Itt Gene Simmons is megkapja a magáét, akárcsak a punkok (és Madonna – sokadszorra). A Fuck Everybody a mindennapok ilyen-olyan bosszúságairól szól, refrénje azonban a nem éppen elvont mondanivalóhoz mérten is fájdalmasan primitív. Az anyag végén pedig az akusztikus I Ain’t Buying What You’re Sellingben némi közéletizésre ragadtatja magát a csapat. Nem túl mélyrehatóan persze, de csakugyan meglepetésszerűen. És végre nem alpárian…
Hogy zenei szempontból is kiragadjak valamit, ezúttal különös módon leginkább a balladisztikus számok fészkelték be magukat az agyamba. Az imént hivatkozott Heavy Metal Rules és I Ain’t Buying… mellett a power líraiként leírható Always Gonna Be A Ho is feltétlenül említésre méltó. Ebben az „I kissed your mouth and tasted Satchel’s dick” sor azért Steel Panther viszonylatban is durva!.. A Let’s Get High Tonight és az I’m Not Your Bitch főképp a súlyosságával tűnik ki – és többé-kevésbé ez minden. Hát, mit mondjak? Csontokkal én sem lakom jól…
Röviden és velősen: Satchelék kitaláltak maguknak egy image-et és koncepciót, azt óriási érzékkel fel is építették az évek alatt, csakhogy lassanként a saját „bordélyházuk” foglyaivá váltak, bár a jelek szerint továbbra is jól elvannak ott. Csak nehogy a végén magukra maradjanak…
