Bevallom őszintén hiányoznak a Pagan és Heidenfestek... a két turnéfesztivál sorozatot már több, mint öt éve kivontak a forgalomból. Nem, hogy hozzánk nem jut el a turné, de nemzetközileg is felszámolták. Egy korszak vége. Eljött az az idő, amikor már mindegyik régi, anno ott fellépő zenekar akkorára nőtte ki magát, hogy simán külön-külön is tudnak csinálni egy releváns turnét. Így hát, ami régen nyitóbanda volt, az most turnévezető. A Månegarm szépen felküzdötte magát az underground viking metal bugyraiból egy félig kommersz, folkkal dúsított, stabil élzenekarrá a műfajon belül. Kísérője pedig saját apja lehetne, ugyanis az Einherjer nyitott előttük, akik a viking metal, mint külön a műfaj, egyik alapítói. A germán Dawn Of Disease pedig az Einherjer előtt tárta ki a kapukat, bár a melo-death zenekar révén kissé kilógtak a sorból.
A germánok részéről a műfajidegen különcködés kifejezetten jól sült el, mert igencsak arcbavágós dallamos death kaptunk, méghozzá igen nyersen. A vokál egy az egyben lemez minőség volt és bár a hangzás messze volt a tisztától, szépen átjöttek a melancholikus gitártekerések és a thrash/death riffelések. Emellé vad duplázás és paraszt d-beat csörtetés társult a dob terén, ami rendesen régisulis, 90-es évekbeli proto göteborgi hangzást kölcsönzött a produkciónak. Hallottam sok death/doom elemet is, egy kis Insomniumot és klasszikus At The Gates/Dark Tranquillity hamgzást is a zenéjükben.
Engem meggyőzött, másokat elég nehezen, mert a mosolygós frontembernek csak a koncert végén sikerült előre csalogatni a népet. De miután megtört a gát, az egész terem derék módon megtapsolta a Dawn Of Disease-t. A hetekben megjelent friss lemezt, a Procession Of Ghosts-t pedig ajánlom hallgatásra!
Én személy szerint az Einherjer miatt látogattam el hétfőn a Dürerbe - úgy 2006 óta szeretném élőben látni a norvég legendát, akik az egyik legmeghatározóbb figurái a klasszikus viking metalnak. Bár zenéjükben jelen van olykor egy kis szinti és nyilván sok északi dallamot varázsolnak a zenéjükbe, de alapvetően egy nyers, rock n roll fűtötte hangzásvilággal hadakoznak. Folk hangszer nem kap helyet, torokhangú (Abbathos) blackes vokál hasít - egy-két hősi éneklős refrénen, kiálláson kívül - és inkább a riffek azok, amik „vikingesek”. Nincs hejehuja és dalolászás, vagy kocsmahangulat – ez a viking metal komor és autentikus oldala. Bár tulajdonképpen ez az echte viking metal.
Nordikus, de puritán színpadi megjelenésüket, csak a sodronypáncél foszlányokkal tűzdelt bőrmellényük dobta fel egy picit, illetve a két naturális fakoptatós hat-húros. Kevés kommunikáció, de erőteljes kiállás. Rögtön belezendítettek a tavalyi lemezükről a The Spirit Of A Thousand Yearsba, majd egy klasszikus Dreamworlds következett, ami hallattam rögtön kiszúrtam, kik az old school fanatikusok.
A buli alatt főleg az előző két nagylemezről játszottak a norvégok (Norrøne Spor & Av Oss, For Oss), köztük a kedvencem is a szerepelt, a Nidstang, vagy a Spre Vingene. Az utolsó három nóta viszont teljesen visszament a 90-es évekbe az Ironbound, Dragons Of The North és a Far, Far North klasszikusokkal. Megérte 13 évet várnom! Külön dicséret a fiatal gitáros srácnak, óriásiakat teker. Bár a koncert a maga módján szigorú volt, ahogy a banda zenéje is, a hangulat top volt, a buli végén repkedtek a pengetők, lehetett pacsizni és lemezt aláíratni a tagokkal.
Månegarmot megmondom őszintén régen hallgattam, még 2010 környékén, talán a Nattväsen lemezig követtem őket erősen. Persze a haverokkal a kedvenc számunk a Hemfärd volt. Mostanra egy kicsit számomra felhígult a svéd farkasok zenéje, egyre több tipikus klisés, "amon amarthos" megmozdulásuk van, így az utolsó három lemezzel eltávolodtak tőlem. Az obégatósabb, éneklősebb dalokkal pedig főleg nem tudok mit kezdeni, de ez élőben a maga módján megszépült. Ezektől függetlenül a Månegarm ebben a műfajban az egyik leghitelesebb zenekar.
Voltak idők amikor, egy professzor kinézetű fazon tekert a bandában hegedűn. Kérem szépen 2019-ben újra van élő hegedűse a zenekarnak, ami az egyik legnagyobb pozitívum. Igaz csak néha vette elő, mert hogy közben gitározott is. Az élőben ugyanolyan keményen, mint lemezen megszólaló frontember északi harcosként üvöltött és énekelt bajtársaival. Írtó feelinges és erős hangja van a srácnak. Ahogy említettem a folkos, táncolós, sörlóbálós, pogózós részek, annyira nem voltak az én világom, de olyan iszonyat jó duplázások és gitártekerések voltak, hogy automatikusan bekapcsolt a hajhelikopterem (mondjuk a Hervors Arv alatt).
Mivel most adtak új lemezt (Fornaldarsagor) így nyilván erről vették elő a legtöbb számot. Majd az előző lemezről szórtál az áldást - ez sem meglepő, mert a zenekar mostani felállása már ezen stabil volt. A frontember Erik Grawsiö 2010 előtt például a dobokat püfölte a vokál mellett, majd basszusgitárra váltott. Odin Owns Ye All, mint nyílvessző, úgy szelte át a termet egy kis adrenalinnal, majd zárásnak csak felcsendült a Hemfärd. Szerintem sokan hiányoltak a Sons Of Wart, érthetően mert órási a refrénje. Ősszességében elég intenzív csata volt, de mégis széles mosollyal távozott minden harcos, bár a Valhallába aznap senki nem jutott el.
