“Barlanglakó harci doom” – így nevezi magát a Conan. Ezt megtudtam, megértettem, megjegyeztem, aztán ennek tudatában indultam el a Dürerbe csütörtök este.
Alig húsz néző tipegett a középső teremben, amikor a kaliforniai Sixes megnyitotta a zsúrt. A 2016-ban alakult formáció hosszan elnyújtott, komótos gitárnyávogással gondolt bemutatkozni, ami a hatodik perc után már inkább hatott idegbajosnak, mintsem művészinek. Miután ebben jól kiélték magukat, belecsaptak végre valami zenélésbe, mely lényegében pokolmélyig hangolt, zakatoló, szaggatott riffek monoton ismétlődéséből áll. Ezen léha brummogást törik meg alkalmanként sivító szirénázással, leginkább az erősítőknél gerjesztve a hangszereket, de legalább jellemzően tíz-tizenöt perc körüli minden egyes nóta. Egy interjúban meséltek róla, hogy a felvételek készítésekor épp rettenetesen téptek befelé, mikor valaki félve felvetette, hogy nem lesz-e túlságosan terjengős a muzsika, mire kitört belőlük a röhögés. Nyilván de. Épp ez volt a cél, ugyanis egész pontosan okkult drone doom szegmensben utaznak. A Sixes tagok, bevallásuk szerint, megalkuvás nélkül, saját ízlésük, elképzelésük alapján alkotnak. Ennek némiképp ellentmond, hogy nem a gitáros-vokálos Stephen áll a frontban – Ő a pódium legszélén félmeztelenül tajtékzik – hanem a basszerost, a kifejezetten mutatós, ámbátor eseménytelen Zandert pozícionálják középre. Stephen emígyen nyilatkozott egyszer költészetükről “Az A Cross to Brun volt az első szerzemény, amelyet írtunk. Amikor összejammeltük, egymásra néztünk, hogy jah, ez rettenetes, nyomorult, és fájdalmas, épp ez az, amit hallani, előadni akarunk.” Egy másik kijelentése is ide kapcsolódik: “nyomorult zenét játszunk, nyomorult embereknek”. A hangzásuk érdekessége még, hogy jórészt 70’ évekbeli monstrum erősítőkön, kombókon bazseválnak, melyeket tunézni természetesen nem hoztak magukkal, viszont stúdiófelvételekhez nem restek hurcibálni. Egyébként a Methistopheles című albumuk a Black Bow Records gondozásában jött ki, amit nem más, mint Jon Davis alapított. Igen, az a Jon Davis, a Conanből. Bizonyára nem véletlen, hogy már 2017-től rendszeresen koncerteznek együtt a Conannel. Fellépésük befejezésekor mindannyian az erősítőtornyokhoz lépnek gitárt vinnyogtatni, ebből fakadóan a végefinálé úgy fest, mintha csoportos háttal állvahugyozás történne. A fenti leírásom ellenére, rohadtul bírtam a Sixest, hiába zsémbeskedek itt, érthetetlen módon beitták magukat a bőröm alá.
A nem kiugróan bonyolult, vagy hosszú nevű Un következett elbájolni engem. Azaz a nagyérdeműt, mert eddigre gyűlt tömeg a terembe. A 2012 óta aktív seattle-i formáció Sentiment albuma most szeptemberben látott napvilágot, ezúttal nem a Black Bow Records zászlaja alatt, holott a The Tomb of All Things korong kiadását még Jon egyengette. Az Un úgynevezett – tessék kapaszkodni – funeral doom zenét recitál. “Pillanatok, tapasztalatok, érzelmek felhalmozása, a Sentiment amolyan záloga a hálánknak mindazok felé, akik önnön létezésük súlyával küzdenek. Számunkra az album előkészülete önelemzés, önmegvalósítás, valamint a megújulás gyakorlata volt.” – találták mondani a tagok. Talán Nietzsche, Poe és hasonszőrű inspirációra utalnak ezzel, tudniillik ők szolgáltatják az ihletet az Un részére. Alkotásuk amolyan melankólikus, érzelmes, valahogy elhagyatott érzést kelt az emberben. Jellemzően vontatott, egyben dallamos, kicsit több dinamika ínyemre lett volna. Szép, egyben szintén nyomorúságos műsor volt, természetesen tíz-tizenöt perces trackekkel. A közönség láthatóan a hatása alá került, a tagok pedig kifejezetten szimpatikusak voltak “Nagyon köszönjük, hogy itt vagytok. Most vagyunk először Budapesten, gyönyörű város, köszi még egyszer!” – búcsúztak el őszinte meghatottsággal. Valóban hálásnak tűnt az együttes a lehetőségért.
Intro nélkül vágott bele a főfellépő Conan, a publikum előre nyomakodott és szinte azonnal fejrázásba kezdett. A 2006-ban indult liverpooli trió csodás módon egyszerre burkolózik az ismeretlenség köntösébe és vált legendává mára. Persze a felállás már nem az eredeti azóta, Jon Davis gitáros mellett cserélődött a legénység. Chris Fielding basszeros 2013-ban csapódott be, és meg kell mondjam, igazi páratlan párost alkotnak a színen, ahogy megosztják egymás között a vokálokat: Chris hörgi a mélyeket, Jon rikolt magasabban. Itt mindenki olyan serény. Johnny King 2017-től dobol a Conanben, Jon elmesélte a beszállása krónikáját “Johnny már a zenekar barátja volt egy ideje, volt közös fellépésünk is a bandájával, az Altar of Plaguesszal Edinburghban. Mindig megvette a Conan merchet, állandóan dicsért minket, újra és újra beszélgetésbe elegyedtünk Facebookon. Amikor meghallgatást hirdettünk, felvette velünk a kapcsolatot, mi meg küldtünk neki számokat, erre Johnny demo videókat készített hozzájuk. Visszatértünk Las Vegasból, elhívtuk jammelni, a többi pedig már történelem. Egyből jött velünk a Monolord turnéra 2017 októberében, remekül sikerült, mostanra eléggé összecsiszolódtunk.” Na, hát így esett Johnny a mocsokba. S mily üdvös ez mindannyiunknak, hiszen káprázatos alakítást nyújtott előben. Játéka összetett, erős, ugyanakkor természetes, könnyedén tol ki mindent, lazán, csuklóból. Nem véletlenül helyezi a csapat a középpontba minden téren: hangsúlyos a dalokban, változatos ütemei kiemeltek a performanszban – számos esetben le is mennek a gitárok minimálba, mert a dobtaktus a lényeg –, teret kap a színpadon középen. Jon az este folyamán egyedül Őt tapsoltatja meg, majd mutatja be. Johnny dobolása sokszor törzsi, rituális jellegű, az Inter Arma koncerten tapasztaltam ehhez egészen hasonlót: hipnotikusan visz magával ritmus, csak ott még intenzívebb volt (meg a sör is több, elvégre nem én írtam a beszámolót, kimenőm volt). A hatás itt sem marad el, a tömeg ugrál, az égbe lengeti a karját, üvöltözik, elől pogo alakul ki. Jon vokálja, mondhatni, egyhangú, mintha aláfestés lenne csupán, ám ez a legkevésbé sem gond, sőt, mesterien simul a törzsi szertartás kaliberű feelinghez. Ahogy megannyi doom produkcióban, itt sem annyira van gitárszóló, mással érnek el hatást. A lendület tökéletesen hullámzó, kiváló érzékkel váltogatják a tempót. A riffek teljességgel megkapóak, Chris néha egész a földig hajolgat, olyan átéléssel dől. “Jó újra itt lenni, köszönjük! Cheers!” – harsogja Jon sablonosan. Viszont miután leteszik a hangszereket, az emelvényen maradnak, a hallgatóság odasereglik hozzájuk, mindenkivel pacsiznak, váltanak pár barátságos szót mosolyogva. A Conan tavaly megjelent Existential Void Guardian albumán, már ez a mostani felállás szerepelt, jómagam piszkosul bízom benne, hogy így is marad.
Videók: Underground Magazin
