2019 őszén láttam először a Conant a régi Dürerben. Akkoriban pusztán a felfedezés öröme hajtott arrafelé, azonban annyira magával ragadott a liverpooli trió fellépése, hogy azután nem csupán helyet kaptak tavaly az év végi tízes listámon, de izgatottan vártam, kerestem az újabb alkalmakat, amikor megint láthatom őket. Merthogy jó-jó, szeretem a lemezeiket, ám koncerten teljesen egyedi, különös erőket teremtenek.
Így esett, hogy buzgón csörtettem az új Dürerbe azon a tavaszias októberi napon. A Cudi Purci praktikusan összeterelt nekünk egy tető alá három vaskos bandát: a Stormo eredetileg a Robotban, a Lord Dying pedig az Analogban lett volna. Ahogy a pultnál vártam az italomat és nézelődtem, lehervadt egy pillanatra a gyermeki vigyor a fejemről. Savanyúan vettem tudomásul, hogy eme remek felhozatalhoz elég a kisterem.
Mivel a Stormo számomra ismeretlen volt, otthon meghallgattam, mit alkotnak, és tódultam is időben a pódiumhoz. A mediterrán lazaságról annyit, hogy a 20:00 -ra kiírt kezdéshez képest 20:01-kor belecsapott az olasz négyes. Méghozzá kegyetlen lendülettel. 2014 óta működnek, s idén februárban jelent meg negyedik studioalbumuk Endocannibalismo címmel egy Los Angeles központú kiadónál. Az alaptémát egy brazil fotóművész, Claudia Andujar szolgáltatta. A Yanomami törzsről szóló munkáját felfedezve a zenekar ihletett kapott az endokannibalizmus fogalmából – amelynek gyakorlata magában foglalja a halott hozzátartozók részeinek elfogyasztását gyászceremónia formájában, ekképp szabadul fel az elhunyt lélek. Vidám lemez, nah. Állítólag a halálhoz való hozzáállásunkat és az ego összefüggéseit is boncolgatják, de az anyanyelvükön szólnak a dalszövegek, szóval kénytelen vagyok pusztán elhinni. Itt jön a jövő, vagyis inkább a jelen: a lemezborítót (meg az artwork-öt) a mesterséges intelligencia készítette!
Amikor a srácok a színpadra léptek, a karjaikat dörzsölve cidriztek, de rögtön az első nóta, a Valichi, Oltre alatt leizzadnak. Luca Rocco énekes a kis haspólójában pontosan úgy táncol, tekereg, akár egy metal Mick Jagger. Mindannyian rettenet mozgékonyak, sőt azt kell mondjam, ebben a formációban Stefano Rutolini dobos a legnyugisabb. Post-hardcore és noise punk stílusban vagyunk, a nóták két perc körüliek, hirtelenek és sebesek. 1-1 ütem lélegzetvétel van, egyébként folyamatos darálás. A műsor – akárcsak a studiofelvételek – egy hatalmas őrjöngés, a legjobb fajtából. Elhangzik néhány régebbi track, mint a Metropoli, a Tempi Morti, de javarészt mégis az idei szerzemények dominálnak. A Stormo, avagy ahogy eredetileg szokták írni, Storm{o} európai turnéjának egyik állomása voltunk.
A szintén túrázó Lord Dying jóval messzebbről érkezett, Oregonból. A Conant kísérik, ennélfogva közelebb is állnak hozzájuk hangvételben. Jellemzően doom metal, sludgy thrash, 2018-ban kisebb pálfordulással belekeverték a prog metal valamint neo-psychedelia elemeit. A legutóbbi, 2019-es Mysterium Tremendum már koncept album volt. Ezzel együtt könnyedebb hangulatúak. “A Lord Dying azért van, hogy olyan egyszerűbb örömöket zúdítson és népszerűsítsen, mint a hideg sör és a forró zuhany.” – írják magukról. Az emelvényen kifejezetten stabilan, masszívan muzsikálnak, vaskos a két gitár. Helyenként ráadásul két vokál is, a szín jobb szélén Alyssa Mocere bőgős – 2019-ben csatlakozott – segít be a dühöngésbe. Készül az új kiadvány, jövő év elején fog megjelenni. Ebből mutattak nekünk friss szerzeményeket, viszont többségében koraiak hangzottak el, például a Greed is Your Horse, Envy the End meg a Dreams of Mercy. A régebbi nóták nyersebbek, mégis akármilyen kemény arcok vagyunk, nekünk ezúttal jobban feküdtek az újabb, egyben dallamosabb költemények. Baromi jól működnek hangversenyen. Megtelik a kisterem, csápol, villázik a közönség, van hangulat.
Mire sorra kerül a fő attrakció, már nem tudom leplezni a lelkesedésemet. Előre nyomulok a tömegben, mostanra zsúfolt teltház van. “Barlanglakó harci doom” – így definiálja magát a 17 éves Conan. Ezt anno 2019-ben megtudtam, megértettem, megjegyeztem, de igazán élőben érzem. Nem türelmetleneknek való jelenség ez, lassú folyású kíméletlen lávaként ömlik szét, építkezik a vérbeli doom. Hosszan elnyújtott gitár vinnyogtató kezdés tesz jólesően feszültté. Azután végre beterít a mocsok. Jon Davis alapítótag szokása szerint a bal oldalon büntet a hangszerével. Nem tudok derékból headbangelni, nincs hely, annyira szorosan vagyunk. Ahogy körbenézek, a publikum átszellemülten integet, dől, táncol, elől együtt üvöltjük a dalszöveget. Olyan energiák hatják át a Dürert, amikhez hasonlót azoknál az együtteseknél tapasztalok, akik bevallottan meditatív állapotba merülnek játék közben. Húz a zene mélyre a mocsárba. Johnny King tökéletes választás volt 2017-ben a posztra, elemi erővel püföli a dobot. Chris Fielding mindig kimért, egyszerre aktív jelenléte vonzza a tekintetet. Megosztják egymás között a vokálokat, Chris hörgi a mélyeket, Jon rikolt magasabban. Kevés a rendelkezésre álló idő, ennek ellenére tág korszakot ölel fel a setlist: Hawk as Weapon, Gravity Chasm, Levitation Hoax, Ritual of Anonymity, Volt Thrower, Prosper on the Path... Minden korszakból jut remekmű. Mondhatni best of hits, csodásan stoneresen kibontva, háborgó dinamikával. Egyszerűen nem engedjük el a barbárokat, ráadásokat kérünk mámoros állapotban. Hail Conan!
