Szerencsére nem kellett közel 10 évet várni, hogy újra Európában részt vehessünk a pcychobilly veteránnak is tekinthető Tiger Army koncerten. Két és fél év után újra felénk jártak, az apropót az idén (mikor máskor) szeptember 13-án pénteken kiadott Retrofuture albumuk adta. Mely követi az utóbbi időben megszokott színvonalat: izgalmas intró, majd dallamos, igényes zenei témákkal és gitár játékkal megtűzdelt dalok kerültek fel. A régi időket jellemző igazi keménység egy-két dalban köszön már csak vissza, a nagyobb lendületet inkább az élő koncertekre hagyják. A tagokban nincs most változás, az alapító Nick13 dalszerző/énekes/gitáros mellett immáron stabilan dobol régóta Mike „The Sack” Fasano és nagybőgőn mesterkedik a szerb Djordje Stijepovic.
A legközelebbi turnéállomás a megszokott Bécs volt, de itt már közbejöttek a 40-es családos emberek problémái. Elmozdíthatatlan fix program volt aznapra. Mit tesz ilyenkor a koncertre kiéhezett fiatalosan idősödő korosztály? Végigböngészi a turné listát, leszűri a szóba jöhető dátumokat/helyszíneket és fapados repjegy opciók után néz. Így rövid kutakodás után meg is lett a tökéletes helyszín és logisztika, egy aránylag gyors oda-visszával irány Berlin egy pénteki napon. A repjegy ára lényegében ugyanannyi volt, mint a koncertjegy, így a költségvetés is barátságosabb keretek között maradt.
Végül 5-en keltünk útra, nagy részben a 25+ éves barátságot átölelő budaörsi brigád tagjai. Ezt a beszámolót is azért én írom, mert az általam legtehetségesebbnek tartott (akár koncert cikkről, akár sold-out koncertre való bejutásról beszélünk) Ernő Hellacopter nemhogy a berlini, de végül a bécsi túrát is kihagyta.
A logisztikába egy apróbb pánik azért még bekerült, a kifele utunk járatát két-három héttel az út előtt törölték és a késő esti gépre foglaltak át automatikusan. De szerencsére a másik nagyobb fapadosnál voltak még olcsó szabad jegyek a reggeli járatra, így ezt könnyen meg tudtuk oldani.
Mivel dél körül érkeztünk a városba, így egy rögtönzött „alternatív” berlini csoportos városnézésre is beneveztünk. Hogy több információval gazdagodjunk Berlin underground művészeteiről és falfestményeiről – felelevenítve tini korunk graffitiző korszakát is. Az előzetes információk alapján ez egy kb. másfél órás program lett volna, de mi 3.5 óra, rengeteg érdekes látnivaló és 15ezer legyalogolt lépés után jeleztük, nekünk itt a vége. Több lépés és mozgás már csak a koncerten fér bele. Meg ha az ember éhes és fázik, akkor egyre ingerültebbé is válik.
Mielőtt a koncertre magára rátérnék, egy dolgot mindenképpen szeretnék megemlíteni, a szállásunk (Berlin Plus Hotel/Hostel) étterme, bárja, közösségi tere... hívhatjuk bárminek, egyszerűen tökéletes volt. A kizárólag olasz srácokból álló csapat (A Bud Spencer nagyságú szakácstól a foci drukker pincérekig) mindent megtett, hogy az ember nagyon finomat egyen és nagyon jó hangulatban alapozzon az estére, meglepően jó árszínvonalon. A nagyon ajánlott kategória.
Az NDK oldali szállástól az NSZK oldalon lévő koncertteremig (Lido) csak az Oberbaumbrücke hídon kellett átkelni a csípős novemberi estén, így gyorsan a sold out helyszínre is értünk. Udvarias és gyors beengedés, drága ruhatár (2 EUR), a merch pult gyors megtekintése (poló 25 EUR) és betétdíjas sörvásárlás után már bal elől, a magaslaton is voltunk. Előzenekarok közül az első The Sewer Rats-et szándékosan kihagytuk – nagyon nem volt meggyőző a youtube klippjük –, viszont a második Grave Pleasures-t mindenképpen látni akartuk. A finn csapat élőben is meggyőző volt, úgy jellemezném őket, mintha vennénk 20% régi Depeche Mode-ot és hozzá adnánk 80% olyan újabb AFI-t, amilyennek tényleg kellene lenniük mostanában. Összeszokott dark zenekar, jó témákkal és dallamos énekkel, persze full feketében, térdig érő bakancsban. A zordabb északi külső ellenére is nagyon barátságos és szimpatikus arcok voltak, az énekes emlékeztetett Keith Caputora (testalkat és mozgás, még a Mina előtti időkből).
Pontban este 9 órakor, szokás szerint az új lemez intrójával és első dalával bele is kezdett a Tiger Army. A számok csak jöttek és jöttek válogatva a 6 nagylemezről, gyors tempóban, persze a régi klasszikusokat (F.T.W., Cupid’s Victim, Never Die) ki nem hagyva. Úgy eltelt az első „rájátszásig” tartó 50 perc, hogy fel sem fogtam. Utána még kétszer többszámos kört adtak a közönségnek, persze ámulatba ejtő dob és nagybőgő szóló is része volt a programnak. Nick13 is folyamatosan cserélgette a gitárjait. Amikor az ős klasszikus 58-as Vintage Gretsch is előkerült, szinte megállt a levegő a teremben azoktól a hangoktól. Közel 20 szám volt a másfél órás teljes program, minden albumról csipegetve, de már alap setlist dalokat is nélkülözve (pl. kimaradt a Rose of the Devil’s Garden). Ettől eltekintve is az eddigi legjobb koncertjük volt amin sikerült részt vennem az elmúlt 15 évben.
Koncert végén Nick13 most sem vegyült (ezt még nem sikerült megfejtenem, hogy ultra introvertált vagy extra magasan éli az életet), de a dobos Mike és a bőgös Djordje a közönséggel töltötte az este hátralévő részét. Lehetett velük dumálni, sörözni vagy fotózkodni, nagyon közvetlenek és kedvesek voltak. Pedig Mike Fasano elég nagy múltat tudhat maga mögött, például ő játszotta a Guns N’ Roses Speghetti Incident albumán a feldolgozás Hair of the Dog számot (köszönhetően, hogy nagy barik Matt Sorummal, mivel anno lakótársak voltak), de dolgozott együtt lemezen vagy koncerten Eric Claptontól Don Felderig (Eagles), rengeteg nagy névvel... AFI, NIN, Queens of the Stone Age, Blink-182, felsorolni is nehéz. Van tapasztal, múlt és sztori mögötte az biztos. Djordje Stijepovic a Szerbiában született, de már hosszú évek óta Amerikában élő bőgös fiatalabb kora ellenére is sokat letett már az asztalra. Ő bőgözött Lemmy Motörhead és Stray Cats’ Slim Jim project bandájában a Head Cat-ben, de korábbi világzenei zenekarával a Fishtank Ensemble-lel a Szigeten is fellépett már. Mostanában pedig vendégszereplő Molotov egyes turnéján. Amikor mondtuk neki, hogy honnan jöttünk, mosolyogva annyit mondott, hogy szomszédok vagyunk.
Bármennyire is tökéletes nap volt az elejétől a végéig – ezeréves barátokkal átélni mindezt, egy szuper városban, nagyon jó hangulatú koncerten, profi és tapasztalat zenészeket látni és beszélgetni velük –, és napokig fel vagy töltve ezekkel az energiákkal, azért nekem hiányérzet is hagyott maga után. Amikor rádöbbensz, hogy a lemezeik csatasorba hívó intróit lényegében életedben egyszer hallhatod/láthatod élőben, mert már csak albumonként turnéznak és minden új turné az új intróval kezdődik... amikor játszanak másfél órát, de neked még legalább ennyi kellene, mert annyi kedvenc számod van tőlük... és persze mindezt szökőévente tudod csak átélni... Nem kérdés, hogy a következő Európa turnén is ott a helyünk.
Érdekességképpen, aki nem ismerné őket, lényegében innen indulta a zenekar a 90-es években:
És mostanában lemezen ez a közelebbi stílus jellemző:
Koncert a kettő között van valahol, kellően lendületes és gyors minden szám, ultra profi hangszerekkel és zenészekkel – de ez már nem a túlmacsósított, nagyon lázadozó punkos világ. Ők is ahogy mi is... öregszünk, tapasztalunk és fejlődünk. Az idei interjúkban Nick13 kerüli már a psychobilly stílus kizárólagosságának emlegetését az új lemez kapcsán, sokkal inkább tisztelegni akar az 50-60-70-es évek stílusa előtt (mint pl. Buddy Hully és a kezdeti Surf Punk együttesek, nem véletlen, hogy Mike Fasano egy 1958-as Gretsch Anniversary Sparkly dobszettet használt a lemez felvétele során), de mindezt természetesen „Tiger Army Never Die” csomagolásban.
Ha pedig valaki nem tudja, hogy mit vegyen vagy kapjon Karácsonyra, akkor szemezgessen a zenekar oldalán. Tiger Army női bugyitól a Grease stílusú fésűn keresztül, zoknit, de akár limitált Bomber dzsekit is talál ott. Bár én jobban örülnék, ha sokkal sokkal többet koncerteznének és úgy tudnánk támogatni őket.
Beszámoló: Pónus Támás
