Jamey Jasta sem bír nyugton maradni, így az év végére még idebiggyeszti nekünk az új szólólemezét a The Lost Chapters Volt 2. személyében. Én pedig így az év vége előtt még rendesen szénné hallgattam a lemezt.
Jamey Jasta jövőre a Parkway Drive társaságában érkezik a Hatebreeddel Magyarországra, de addig sem maradunk friss anyag nélkül. Ha jól emlékszem, ez a harmadik albuma szólóban a kölyökképű énekesnek. Az előző két anyaghoz hasonlóan, ez sem okozott nagy meglepetést. Kőkemény hardcore muzsika néhol egy-két meglepő fordulattal, haverokkal és metal legendákkal. A siker igazából könyvelhető volt előre. Ha valaki meglepődik ezen a lemezen, az nem figyeli a csávó munkásságát. Na, de mégis mi a meglepő ezen az albumon?
Az, hogy a megannyi haver/sztár/híresség/legenda felsorakoztatása közben nekem azok a dalok jönnek be, ahol a vendégénekes anyabandáját nem csípem, vagy már nagyon erőltetettnek tartom. A nyitó Corpsgrinderrel készült dal tökéletesen megalapozza a hangulatot, megmutatja azt, hogy mire is kell számítania a zenehallgatónak. Kőkemény riffek, megy a dzsdzsi és egy két bontogatós téma, és olyan szöveg, amit egy koncerten simán velük ordítanál. Gondolom, nem újdonság, hogy Fisher bácsi hörög, mint a döglődő prérikutya, de ezt szeretjük benne. A második dal az egyik legendámat vonultatja fel. Max Cavalera hangja már a múlté, de a munkássága akkor is megkerülhetetlen. A lemez egyik legjobb nyitó riffje is ebben a dalban található, a refrénről már nem is beszélve. Max hozza a lemezen tőle megszokott szintet, bár azért vannak kétségeim, hogy ezt élőben is elő tudná-e adni, A Return From War egy nagyon jól összerakott nóta, aminek a kémiai képletébe simán belefér az ordítás és a dallam is. Öt pont a Griffendélnek! A Strength To Draw The Line megint egy olyan dal, ami tipikus metal Himnusz, nehéz belekötni, egyszerűen jó és kész.
Ami engem meglepett az ex-Ignite frontemberrel, Téglás Zolival készült Cleansed By The Waves. Nem szeretem Zoli hangját, stílusát, de ez a dal nálam nagyon betalált. Kicsit hasonlít az Ignite-os Bleedingre a gitártéma, meg a dal alapja, szerintem a dob groove miatt, de ez a dal....Húz előre, egy percig sem engedi, hogy leülj, vagy, hogy abba hagyd a fejed rázását. Akaratlanul is azon kaptam magam a metrón, hogy a lábammal hozom a negyedeket, és a kezemmel dobolok a combomon. Ha ilyen lenne csak az Ignite, soha semmi bajom nem lett volna velük. A Spilled Blood Never Dries-ban Kirk Windstein működik közre, de ez meglep valakit? Köztudott, hogy a szakállas mágus és Jamey jó spanok, lásd Kingdom Of Sorrow-t, tényleg azzal is alkothatnának valamit. Kirk sajátos stílusával elviszi egy kicsit sludge irányba a dalt, de ez sem volt zsákbamacska. Tipikus Windstein íz, amit imádok, ami miatt várom a szóló lemezét is! Az igazi meglepetés számomra azonban a Heaven Gets What It Wants képében érkezik meg. Utálom Howard Jones dallamos hangját. Nem tehetek róla, sosem bírtam megszeretni, sosem éreztem magaménak. Ellenben ebben a dalban akkorát énekel, hogy elgondolkodtam azon, hogy a munkásságát újra kellene értelmeznem. Olyan dallamos refrén van benne, amitől egyből hanyatt vágtam magam. Ez volt az a dal, amit zsinórban háromszor meghallgattam és alig akartam elhinni, hogy ez ő. Ezt megfejelve még jön egy olyan ízes szóló a dal vége felé, amitől teljesen elvesztettem a józan ítélőképességemet.
Az anyag alapjaiban véve faszán szól, de ez sem nagy meglepetés, hiszen az előzőek sem voltak gyengébbek hangzás tekintetében. Az tény, hogy Jasta a harmadik anyaggal hozott össze egy olyan albumot, amit öröm hallgatni, és amit újra és újra meg kell hallgatom! Az meg csak hab a tortán, hogy Jamey bácsi újra értelmezi az album végén a Megadeth Holy Wars...The Punishment Due dalát. Nagyon érdekes, mert ebben nem csak ordibál. Kicsit mosolyog rajta az ember, de mégis élvezhető, mert érzed rajta a tiszteletet, azt, hogy a srácnak ez a zene tényleg jelent valamit.
Béke, Szeretet, Metal
