Kingdom Of Sorrow, Down, Crowbar. Mind a három zenekarban van közös metszéspont. Pontosan tudod, hogy kiről beszélek. Kirk Windstein a doom/stoner/sludge műfajok megkerülhetetlen alakja, aki valami csoda folytán csak most készítette el első szóló lemezét. Kétezerhúsz van. Huszönöt éves a Nola, és itt a Dream In Motion!
Kevés olyan zenész van, akit annyira tudok tisztelni, mint Kirk Windsteint. Az egy dolog, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a Down egyik alappillére (persze, most nincs benne hivatalosan), de emellett a zenekar mellett a Crowbarban is hatalmasat alkotott, alkot a mai napig (hamarosan új album), mellette meg létrehoz olyan projekteket, mint a Kingdom Of Sorrow Jamey Jastával az élen. Kirk idén lesz ötvennégy éves, ’91 óta jönnek ki lemezei, és azóta is folyamatosan koncertezik.
Te mit tudnál napi szinten csinálni majdnem harminc évig? Az emberek többsége egy melóhelyen nem marad tovább két-három évnél. Ő pedig nemhogy hozza a szintet, túl is szárnyalja azt, mindezek mellett pedig imádni való egy figura. Mi is készítettünk vele interjút, ahol söröket kóstoltattunk az öreggel. Legyen szó koncert előtti órákról, vagy koncert után, bárkivel szívesen csinál közös képet, aki megkéri, és látszik rajta, hogy nem gondterhes neki az egész. Tényleg szereti. Ez a csávó rakta le az asztalra nekem a szólólemezét, hogy ugyan alkossak róla véleményt. Ki vagyok én, hogy egy ilyen figurát kritizáljak?
Azért mégis megpróbálok véleményt alkotni. Eléggé vegyes érzéseim vannak. Tetszik is az album meg nem is. Éppen a Mastodon-Tool kettősébe vagyok megint belegabalyodva, így eléggé furcsa egy lassabb, mélyebb anyaggal barátkozni. Egy olyan nehezebb anyag ez, ami máshogy súlyos, mint ahogy azt megszokhattuk. A dalok többsége lassú, nehéz, csak vonszol magával. A nyitó tételt, a lemez címadó dalát már megismertük korábban. Nincs vita, a lemez legjobb dala, egy olyan tétel, ami egy Crowbar albumon is megállhatta volna a helyét, mint például az Amaranthine tette anno a Symmetery In Black albumon. A négyperces tételt nem tudom megszámolni, hogy mennyiszer hallgattam végig. Egyszerűen pontosan azt a vonalat hozza, amit én szeretek. A dobok feszesen szólnak a gitárok meg kellemes gainnel teltek. Érdekes, hogy Kirk itt az éneksávokkal jobban játszik, mint azt korábban tette. A hangulatot így tudja tökéletesen megteremteni, noha lehet, hogy koncerten ez nem szólna ekkorát. Bár kíváncsi vagyok, hogy egy-egy Crowbar koncerten ez a dal belefér-e majd?!
A maradék kilenc tétel már nehezebb eset. Egyik sem rossz, de nem is annyira kiemelkedők, mint a debütáló nóta. Ahogy már mondtam a dalokra a középtempós súlyosság a jellemző, amik néha akár depresszív gondolatokat is tudnak kelteni az emberben. Ne egy nehéz nap után ülj neki hallgatni a lemezt, mert egyszerűen maga alá temet, de nem a szó jó értelmében. Napközben is többször hallgattam, amikor felkeltette az érdeklődésem, de este már nem nyerő. Aki a vad gitárjátékra vár annak a Hollow Dyng Man, Once Again és az Enemy In Disguise hármas nem lesz a kedvence. De feltétlen a The World You Know sem kerül a lejátszási listák toplistájára. Az anyabandán is Kirk gondolatit ismerhettük meg, de érezhetően, ez egy sokkal mélyebb, nehezebben emészthető anyag most. Azért a hatodik dal visszahozza nekünk a keményebb riffeket. A Toxic egy agresszívabb track, de a refrént itt is a dallamos énekek uralják. Windstein, szerintem nem egy hatalmas dallamokat éneklő csávó, de remekül bánt mindig is a hangjával. A Dream In Motion keretein belül azért azt érzem, hogy itt-ott kísérletezik egy kicsit, többet enged meg magának, ami abszolút nem baj.
A lassú anyag a többi dal alatt sem lesz keményebb és nem is gyorsulnak be, ellenben a végére ide biggyesztett Kirk is egy feldolgozást dalt, akár csak Mark Morton az Ether EP-jén. Én elsőre nem tudtam, hogy az Aqualung egy Jethro Tull dal. Ettől függetlenül remekül illeszkedik az őt megelőz kilenc dal által kitaposott ösvénybe. Csípem, amikor egy-egy zenész próbálkozik ilyen dalokkal, amikor a kedvenceiket feldolgozzák. Mondjuk egy KISS feldolgozást is meghallgattam volna az öregtől. Összességében nem csalódtam, de nem is nyűgözött le az album. Ha a tavalyi évről kellene egy mondattal jellemeznem, akkor nem jó, de nem is kritikus.
Béke, Szeretet, Metal
