2017 egyik nagy dobása kétségtelenül a Sons Of Apollo létrejötte volt. Mi az, amire mindenki önkéntelenül is felkapta a fejét rock berkekben, ha nem két egykori Dream Theater tag együttműködése Billy Sheehan basszusgitáros-fenoménnal, a csodaénekes Jeff Scott Sotóval, na meg Ron „Bumblefoot” Thal gitárossal? A bemutatkozó Psychotic Symphony album bőven igazolta a várakozásokat, és bár az önálló élő megmérettetéshez muszáj volt (ön)feldolgozásokkal, jammelős betétekkel, hangszeres szólókkal bőven megtűzdelniük a szettet, koncertfronton szintén emlékezeteset produkált a társaság. Nem mellékesen nálunk is.
Az egyes tagok ezerirányú elfoglaltságai miatt persze így sem lehettünk biztosak abban, hogy nem csupán egy lemezre hitelesített projekt vagy supergroup marad a Sons Of Apollo. Az öt extraklasszis zenész azonban nem csupán hangoztatta, hogy állandó együttesként tekint a formációra, hanem tettekkel is hirdeti ezt, azaz már tavaly nekilendült a második anyag megírásának. Vitathatatlan, hogy a prominens összeállítás és az előzmények miatt a Szimfónia folytatása a címében is hivatkozott 2020. év jelentős mozzanatai közé sorolandó; a nagy kérdés az, mennyire lesznek képesek zeneileg fenntartani maguk körül az izgalmakat a „Del Fuvio tesók” – itt ezen a néven is futtatja magát Mike Portnoy dobos és Derek Sherinian billentyűs – és a többiek.
Nos, a 2017-ben kijelölt csapásiránytól nem tértek el a művészetek istenének fiai. Emiatt minden bizonnyal lesznek olyanok, akiknél a debütáláskor átélt „Ezek öten tényleg együtt játszanak? El sem hiszem!” élmény (egyszerűbben megfogalmazva a „Húbazmeg!” faktor) részben vagy egészében már kiiktatódik. A bőrükből ezek az arcok sem képesek kibújni – ennek tudatában akár meglepetésként is érhet az Asphyxiation málházása vagy a New World Today helyenként thrash metalos témázgatása. A Derek zongorajátéka köré épített King of Delusion ugyancsak a csapat borultabb oldalát mutatja. A súlyos részek még súlyosabbak lettek, ugyebár…
A finom, dallamos részek meg… Ezúttal is született példának okáért lírai szerzemény. Ám a múltkori Alive-val szemben a Desolate July nem a direkt slágerességre való törekvés jegyében íródott, annál mélyebben átélhető, érzelmesebb. Nem csoda, hiszen a tragikusan fiatalon elhunyt David Z-nek (Soto, Adrenaline Mob, Trans-Siberian Orchestra) állít emléket.
Mindemellett gyakran továbbra is Mike és Derek közös múltja – nevezetesen a sokak által előszeretettel szapult Falling into Infinity korong – kísért. A Fall to Ascendnek főleg az agyontechnikázott középrésze juttatja az ember eszébe a Dream Theatert, amit azonban személy szerint tényleg meredeknek gondolok, az a Resurrection Day. Ez ugyanis a bevezető keleties gitárdallamot leszámítva igen veszélyesen közel került a Just Let Me Breathe-hez. Érdekes módon a Goodbye Divinity esetében a hasonló párhuzam (egyértelműen a New Millennium volt a kiindulási pont) nem válik a nóta hátrányára, sőt ez lett az egyik kedvencem az MMXX-ről. Szintén kiemelkedőnek tartom a Wither to Blacket, amely kifejezetten olyan hatást kelt, mint egy Talisman-szerű alaptéma prog rockosan megborzolva. Nyilván Soto miatt is van ilyen benyomásom, aki természetesen itt is parádézik.
Érdemes külön kitérni a már említett, az albumot záró New World Todayre. Ezt a csaknem tizenhat perces (!) dalmonstrumot hallhatóan több önálló számkezdeményből gyúrta egybe a banda, és ebben is elképesztő muzsikálás folyik, de a Labyrinthben szerintem organikusabban sikerült összeolvasztani az eltérő jellegű ötleteket.
Az „Első Szimfóniához” képest most kevesebb idő állt rendelkezésre vagy bizonyult elegendőnek a lemez megalkotásához, viszont már kiforrott csapatként állt neki a S.O.A. a munkának. Amondó vagyok, hogy a bemutatkozást nem szárnyalták túl barátaink, ugyanakkor másodszorra is a múltjukhoz méltó, kimagasló anyagot tettek le az asztalra. Koncerten pedig megint hengerelni fognak, ez nem is lehet kérdéses.
