Van az a vicc a hurrikánról, hogy olyan mint a nő: mikor megy, akkor viszi a házat meg a kocsit. Az ex-dobos is ilyen, csak ő a zenekar hangzásából kanyarít ki magának egy szeletet ... már ha kellőképpen jellegzetes a játéka.
Már sokadjára hallgattam végig a Tool új lemezét, amikor belém hasított a felismerés:a Fear Inoculumot bizony a ritmusszekció viszi a hátán. Danny Carey Justin Chancellor basszerral párban olyan sziklaszilárd és változatos alapot biztosít Adam Jones újrahasznosított témái és Maynard takarékos éneke alá, ami megmenti a lemezt attól, hogy pusztán holmi "fanserviceként" követeljen helyet magának az amúgy tökéletes Tool diszkográfiában. Több tétel is van az új lemezen ami a Maynard-féle bombasztokért kiált, ehelyett ő kimegy a fészerbe, hogy húzzon még kettőt a szőlő présen. Kárpótlásul Carey dobol olyat, hogy eltörik a lopótök és megreped a borospohár.
A Szigeten láttam először a Tool-t, ahol is sikerült remek helyet találnom a keverő pult mellett (150 cm-es koreai cserediákok koszorújában), így parádés audiovizuális körülmények között élvezhettem a műsort. Néhány percig csak én voltam, Danny meg a koreai cserediákok és aligha okozhatta a felvizezett fesztivál sör ezt a páratlan testen kívüli élményt. Danny Carey ezer kezű Ganeshaként lángolt egy szikrázó mandala középén és akkor talán még csak sejtettem, amit ma már biztosan tudok: Danny a Tool motorja és szívcsakrája, nélküle nincs zenekar…
A fenti gondolatfoszlányból jött aztán az ötlet, hogy összeszedjek néhány olyan dobost, akik nagyban meghatározták a zenekaruk hangzását. Tudatosan használom a múlt időt mivel főleg ex-dobosokat, illetve notórius ki/be szállókat igyekeztem egy csokorba rendezni. A lista nyilván nem teljes, ám ha valaki mégis hiányolná a kedvencét, úgy bátran adjon hangot gondolatainak egy frappánsan megfogalmazott komment formájában.
Bill Ward (Black Sabbath)
Black Sabbath vagy akár írhatnám azt is, hogy Ex-Sabbath. Bill Ward talán többet szállt ki/be a bandába, mint maga Ozzy. Én mondjuk nem csodálkozom rajta, mivel többnyire mindig szegény Billen csattant a faszkorbács, ha a többieknek épp idétlenkedni támadt kedvük.
Különösen Tony Iommi járt élén Bill szivatásában. Amennyire zseniális gitáros, legalább annyira együgyű humorérzék tekintetében. Többször felgyújtotta(!) dobosunkat és bár angol úriemberhez méltóan előtte udvariasan megkérdezte, hogy lángra lobbanthatja-e Billt, a mattrészeg zenésztárs nyilván nem tudta felmérni a helyzet komolyságát. Ward úr alkoholfogyasztási szokásait figyelembe véve ugyan bőségesen át volt már itatva alkohollal, ám az alapos gitáros jónak látta még némi öngyújtó benzinnel is lelocsolni bódult zenésztársát.
De legyen elég a rockbulvárból (aki még több csínytevésre kíváncsi az olvasgassa Ozzy rendkívül “tanulságos” önéletrajzát, garantáltan jól fog szórakozni), foglalkozzunk inkább Bill Ward zenészi kvalitásaival, annál is inkább mivel a napokban töltötte be a Black Sabbath debüt albuma az 50-et.
Akármennyire alapzenekar a Sabbath a metál világában, legalább annyira ki is lóg a mezőnyből. Míg a zene inkább a blues felől támad a dob egyértelmű jazz hatásokat mutat. Bill Ward tulajdonképpen egy jazz dobos, aki úgy része a zenekarnak, hogy valahol el is különül.
Van a zenekar meg a dobos, tartja a mondás (bár ezt szerintem a bunkó kényszer gitárosok terjesztik, akik amúgy mindig is dobolni szerettek volna) és ez a Sabbath hallgatása közben valahogy mindig ott motoszkál bennem; mintha valami jazz/metál mashup szólna, bár valószínűleg ebben (is) rejlik a zenekar és Bill zsenialitása.
Tim Alexander (Primus)
Oly kevés szó esik szegény Timről Les Claypool basszusisten árnyékában, pedig az ő poliritmizálása legalább annyira meghatározó, mint Lar LaLonde gitárnyektetése, vagy Les Breki-éneke (az őrült basszuson túl persze).
Annyi közös mindenképp Bill Warddal, hogy Tim szintén nagy ki be/beszálló (Tim 88-ban szállt be a csapatba, majd 96-ban távozott, 2003-ban visszatért 6 év erejéig, aztán 2013 óta ismét ő a Primus állandó dobosa), illetve mindketten nagy Cider rajongók: míg Bill ipari fogyasztó hírében állt, addig Tim is az ipar felől közelít, ő azonban gyártja a fanyar nedűt (el kell, hogy kalandozzak egy gondolat erejéig: feltűnt már, hogy lassan mindenki szeszt főz a rockbizniszben? Gondolom, ha már nem bírják májjal, akkor átnyergelnek az előállításra...)
Timet a józan ész sarkallta arra, hogy alkohol készítésébe vágja a dobverőjét: 52 évesen szívrohamot kapott, és praktikus ember lévén jobbnak látta, ha némi polgári jövedelemre is szert tesz mikor már nem fial a rock'n roll. (szintén egy párhuzam Bill Warddal, aki 50 éves korában szenvedett szívrohamot).
Tim egyébként jó polihisztorhoz méltóan a doboláson és szeszfőzésen túl énekel és gitározik, szóval valószínűleg kevésbé szuszakolható bele a frusztrált dobos skatulyába, játéka pedig komoly tényező a Primus zakkant hangzásában, főleg Les Claypool fegyvertársaként.
David Silveria (Korn)
David Silveria és Head kiválásával a Korn szintet lépett és bekerült a Metallica féle metálbulvárba, elkezdődött a tagok között az üzengetés, menjanyádba', jogdíjizé, én má' nem drogozok, de te igen, halleluja, dzsízöszkrájszt ... egyszóval a teljes paletta, ha a rockzenész, mint olyan megorrol a másikra. Head végül visszatért a bandába, de büntetésből mindig hátul kell állnia a banda-fotókon. Daviddel viszont úgy tűnik örihari, ő már nem mehet vissza a kukoricásba soha-soha, pedig állítólag mostanában nagyon igyekszik rendesen viselkedni, még az Instán is bocsánatot kért korábbi éretlen viselkedéséért ( “Nem tudtam mit teszek, mert be voltam ginázva”, vagy valami hasonló..).
A Korn sráckorom egyik fétis-bandája, és örök fájdalmam, hogy nem láthattam őket az eredeti felállásban (ellenben ott voltam a 2005-ös gyalázatos Sziget “koncerten”, ahol még a toi toi-ok bűzét is felülmúlta a Nagyszínpadról áradó rejtélyes szarszag, ami a Korn három számos showja alatt volt érezhető...). Szóval jó lenne egy rendes reunion, annál is inkább, mert David kiválásával kiveszett valami a Kornból, amit Head visszatérése sem tud visszaadni. Egyébként valószínűleg ugyanezt érezném fordított esetben is, hisz ezek a srácok együtt voltak a legerősebbek és a szétszéledés óta kicsit még mindig takarék lángon égnek.
Nincs semmi bajom Ray Luzierrel hiszen szimpatikus srác, ráadásul piszok jó dobos, de nagyon jól állt a Kornnak, hogy David inkább erőből oldotta meg dolgokat és kevésbé technikázott. Valahol egyet tudok érteni a "védőbeszédével" amivel a pótolhatatlanságát magyarázta: míg Ray egy rock/heavy metál dobos, addig ő a groove felől közelít.
Egyenlőre azonban mindenki a saját útját járja. A Korn gyártja a jobb/rosszabb albumokat, David pedig olyan bandákban haknizik, mint a BIAS meg az INFINIKA, melyeket előbb gondolnék programozási nyelvnek, mint rockzenekarnak.
Joey Jordison (Slipknot)
Dobosnak lenni megerőltető dolog, annyi szent. Joey is egy neurológia betegség miatt (gerincvelő gyulladás) volt kénytelen szögre akasztani a dobverőt, ami a Slipknotos karrier végét is jelentette egyben.
A Kornhoz hasonlóan itt is beindult a sajtózás, Jordison elmondta, hogy nem jószántából lépett ki, sokkal inkább kirúgták, bár tény hogy fizikailag nem tudta ellátni a feladatát: a vége felé nagyjából úgy kellett felcipelni a színpadra, hogy ledobolhassa amit kell. Joey szerint a többiek azt hitték, hogy csak simán be van drogozva ezért elővigyázatosságból inkább kirúgták.
Hősünk időközben felépült és mivel már Slipkonotos korában is igazi ezermesternek számított (volt ugye a Murderdolls zenekar, illetve a Scar the Martyr, de dobolt a Kornban is mikor épp David gyengélkedett, kollaborált Rob Zombie-val, Marilyn Mansonnal, illetve még a Puscifernek is készített remixet), nem esett kétségbe és villámgyorsan megalapította a Vimic, illetve Sinsaeum zenekarokat (utóbbiban egy bizonyos Csihar Attila nevű matek-fizika szakos tanár is dalolászik).
Az, hogy ő volt a #1 a Slipknotban elég beszédes. Van ugye a mondás ami az adott vendéglátóipari egységben fellelhető optimális dudás szám problémakörét taglalja és élek a gyanúperrel, hogy végül ezért főtt le a kávé 2013-ban Joey-nak. Kreatív ellentétek, vagy hogy is mondják szépen. Ha bele fülelünk a Sinsaeum lemezekbe, akkor rögtön világossá válik, hogy Jordison bizony underground keménységre vágyik, ami Slipknot esetében mostanában többnyire a mainstream keretein belül valósul csak meg (ne legyünk azért igazságtalanok, hisz kétségtelen, hogy a Slipknot viszont rengeteget tett azért, hogy a mainstream határai kitáguljanak... ).
Akár csak a Korn és David esetében, Joey a kiválásával magával vitt egy darabot a Slipknot soundból, ez főleg azért is igaz, mivel jó multiinstrumentalistaként nem csak a dobokat kezelte, de jócskán kivette részét a kreatív dalszerzésből.
Dave Grohl (Nirvana)
Dave Grohl az ex-dobos mintapéldánya és bár első hangszere a gitár volt, autodidakta módon később megtanult dobolni, ami végül jól befektetésnek bizonyult, miután Buzz Osborne a Melvinsből beszervezte a Nirvanaba, akik éppen dobost kerestek. Jókor, jó helyen ugyebár. Ha Dave valaha önéletrajz írásra vetemedik én a helyében ezt a címet adnám a könyvnek. A Nirvana aztán a Neverminddal kinyírta a hajmetált (meg még sok minden mást) és berúgta azt ajtót a 90-es évek előtt, amin keresztül a Foo Fighters is besurrant aztán.
A Nirvana kényszerű feloszlását követően Dave kissé még tanácstalan volt a hogyan tovább kérdését illetően. Dobolt Tom Petty zenekarában, a Heartbreakersben, sőt az a pletyka járta, hogy ő lesz a Pearl Jam új dobosa Dave Abbruzzese kiválását követően (játszott is velük a 95-ös ausztrál turnéjukon), ám végül úgy döntött, hogy lehozza a padlásról a gitárt és megcsinálta a Foo Fighterst.
A Foo Fighters nem is különbözhetne jobban a Nirvanától és bizony jár a pirospont Dave-nek amiért nem csinált egy kópia-bandát, holott nyilván egyszerűen meglovagolhatta volna az egyre inkább erősödő Nirvana kultuszt. A két banda hangzásában (is) jól kirajzolódik a fő dalszerzők személyisége: míg Kurt Cobain törékenységét egy egész generáció érezte magáénak a Nirvana dühben és melankóliában érlelt nemzedéki himnuszain keresztül, addig Dave kevésbé sebezhető. Ő teljes lényében színpadra termett: fizikailag és szellemileg is a rocksztár archetípusa.
Azért Dave nem csomagolta végleg zsírpapírba a dobverőket, előszeretettel segít be a barátainak, ha hívják (és bizony hívják, ő pedig megy). Queens of the Stone Age, Nine Inch Nails, Tenacious D, David Bowie, Tony Iommi, The Prodigy: csak néhány név a teljesség igénye nélkül, hogy lássuk Dave-haver kikkel is lóg együtt.
Azért persze az ex-dobos az anya bandán belül is elő-elő bújik Grohlból. Ennek látta kárát William Goldsmith alapító dobos, aki a második Foo Fighters album magasságában hagyta ott a bandát, mivel Dave elégedetlen volt a játékával (tulajdonképpen Dave haver újravette az egész albumot saját magát ültetve a dobszerkó mögé, mindezt William tudta nélkül, aki - mondjuk valahol jogosan - sértetten tovább állt). Dave évekkel később ugyan megkövette magát, azonban addigra már a Dave Grohl-hasonmásverseny nyertese, Taylor Hawkins püfölte a bőröket. Taylor nem csak fizimiskára hozza Dave-et, de játékuk alapján is egy istállóból valók.
És hogy milyen is Dave Grohl játéka? Tömören szólva: energikus. Kurt Cobain zsenialitása csak a megfelelő társakkal tündökölhetett teljes pompájában, a lóerőket és az energiát pedig Dave hozta a csapatba, így a dobolása nélkül a Nevermind is egész biztosan másképp szólna.
Zárógondolatként engedtessék meg, hogy magamtól idézzek: van a jó dobos, a rossz dobos meg az ex-dobos. Utóbbi a rossz dobosnál is rosszabb, főleg ha igazán jó volt, mert akkor jó nagy űrt bír hagyni maga után.
Képek forrása:
Colin Fuller / Kevin Winter, Getty Images