RockStation

Albumsimogató: jubileumát ünnepli a Soulfly Omen című albuma

10 éves az utolsó jó Soulfly album?

2020. május 25. - KoaX

soulfly_omen.jpg

A Soulfly egy rettentően meghatározó zenekar volt a kétezres években. Emellett ha akarunk, se tudunk elmenni. Illetve nem is feltétlen a zenekar, mert abban jöttek-mentek a tagok. Sokkal inkább Max Cavalera volt a meghatározó. Lehet vitatkozni, hogy az öregnek nem kellene már úgy tenni, mintha gitározna, vagy ordítana, de az érdemeit nem lehet tagadni. Ma tíz éves a Soulfyl Omen albuma.

Emlékszem, hogy a Soulfly hetedik albumát véletlenül szereztem be. Illetve ez hülyeség, nem véletlenül, de nem emiatt mentem el a Hammerbe. Igen, ebben az időben még nem töltöttük úgy le a zenéket, illetve én nem. Elmentem a boltba és vettem egy-egy lemezt hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerrel. Eredetileg azt hiszem, Slipknot CD-ért mentem, de ha már ott volt ez is, akkor miért ne? Így történt, hogy hazamentem, felraktam az Oment és leesett újból az állacskám.

Soulfly_band_2010.jpg

Maxék ebben az időben nem ültek a babérjaikon, átlag két évente friss anyaggal jelentkeztek (kivétel a Prophercy - Dark Ages páros, itt egy év telt el, majd a Dark Ages után három év múlva jött a Conquer). Lássuk be, hogy igen termékeny volt ez az időszak nekik. Mondhatni, hogy a kétezres években azért annyira gyenge Soulfly anyag nem született, sőt. Korszakalkotásra került sor a groove metal színtéren, miközben az anyabanda, a Sepultura ilyenkor még csak kereste azt, hogy mi az, ami menne nekik (az már más kérdés, hogy 2010 után már köröket vernek a Soulflyra). Igazából nem tudom, hogy Max ekkor milyen cuccon volt, vagy mire kapott rá azóta, de eltűnt ez a lendület a zenéjéből a számomra. Amitől nem volt unalmas egy album sem, hanem folyamatosan azon voltál, hogy újra és újra meghallgasd. Aztán most, hogy születik ez a cikk azt hiszem rájöttem az én megfejtésemre. Az Omen az utolsó Soulfly anyag, amin Bobby  Burns és Joe Nunez is hallható. Biztos vagyok benne, hogy Joe dobolása nem helyettesíthető, akármennyire jó dobos is Zyon. Joe latinos stílusát nem lehet visszahozni, azt az ízt már nem lehet belekeverni a zenébe, ami ekkor megvolt és az azóta kezdett mélyrepülést nehéz megállítani még akkor is, ha születnek jó dalok. De ezek csak dalok, nem pedig albumok.

2010. május 18-án Japánban, majd 24-én Európa számos országában 25-én pedig világszerte a boltokba került a hetedik Soulfly lemez. Nem túlzás kijelenteni, hogy a zenekar utolsó igazi, kemény, egyben hallgatható albuma jelent meg ekkor. Oké, jött utána az Enslaved, de azért az már sokkal inkább megosztó volt a grindos elemeivel, mint az Omen. Noha a Bloodbath & Beyond dallal induló albumra mindent lehetne ez után a szerzemény után mondani, csak azt nem, hogy groove-os. A thrash alapokon nyugvó, pörgő szám a maga ugatós refrénjével egyből fejbe vág a mázsás kalapácsával, és hirtelen azt sem tudod, hogy mi történik. A dal végén pedig a szaggatott duplázás felteszi az i-re a pontot. Egyszerűen tökéletes indítás, ellenben ha az album végére került volna, akkor sem lenne vele semmi gond. És az az igazság, hogy ezt a lendületet végig fenn tudták tartani, végig megvolt az energia. Greg Puciato talán a következő dal hatására nem hagyta Maxet nyugodni, amíg össze nem hozták a Killer Be Killed bandát. A Rise Of The Fallen a maga őrült, kicsit klasszik heavy metalos díszítéseivel nem hiába lett a Soulfly egyik, ha nem a legnagyobb himnusza. Imádjuk a mai napig a dal közepén a leállós részt, amire jön az a keleties gitártéma, majd az elmebeteg tekerés. Nem hiába emlékszik a zenei sajtós is egyöntetűen úgy, hogy ez az album egy tökéletes mű. Ugyanezt az elmebajos tekerős vonalat viszi tovább a Great Depression. Hiába, a harmadik dalnál járunk, de az energia még mindig nem fogyott el, még mindig pörögnek ezerrel a srácok.

A gyors pörgős nótákat a Lethal Injection töri meg, ami egy szaggatottabb, karcosabb szerzemény a Prongból is ismert Tommy Victor közreműködésével. Talán itt mondhatjuk el a leginkább, hogy mennyire jelen van a klasszikus heavy metal érzés, főleg Rizzo bácsi szólóiban. Érdekes, hogy Max minden albumához fel tud vonultatni valami húzónevet, aki eljön egy-egy dalba és létrehoznak valami olyat, amiről aztán sokáig beszélhetünk. A Kingdom egy tipikus Soulfly dal, ha beszélhetünk egyáltalán tipikus dalokról. A középtempós, kutyaugatásra hajazó énekkel megáldott tétel nem a legerősebb szerzemény a lemezen, de manapság odaadnánk a fél karunkat, ha egy ilyen dallal megint találkozhatnánk. A húzós refrént egy állati duplázós dob téma előzi meg, így ágyazva meg a zakatolós refrén utáni témának. Tipikusan az a dal, aminél nem bírod ki, hogy ne rázd a fejed, beleeszi magát az agyadba. Érdemes külön-külön oda figyelni a hangszerekre, és emiatt többször is meghallgatni. Én is nem tudom hanyadik hallgatás után vettem észre, hogy a dobban milyen finomságok vannak, a szólógitáros szerepét betöltő Marc Rizzo pedig az album haladtával egyre komolyabb dolgokat mutat meg magából. Az évek teltével még mindig nem értem, hogy tud Max mellett megmaradni egy ennyire technikás, tehetséges gitáros, mint "másodhegedűs". Marc tehetsége messze túl mutat a Soulflyon, de vagy nagyon mély a barátság a Cavalera családdal, vagy eszméletlen jól keres. Mást nem tudok elképzelni. De ez lényegtelen, mivel amíg ő jelen van, addig Maxnek nem kell aggódnia igazán.  

Az album felétől sok újdonság nem ér minket, és olyan pofáncsapások is elmaradnak, mint ami a Rise Of The Fallenben volt. De ettől függetlenül a Vultur Culture agresszív gyors, grindos tétele mellett sem mehetünk el anélkül, hogy újra meg újra ne hallgatnánk meg. Természetesen itt is Rizzo színesíti meg a dalt, ahogy azt teszi később a Mega-Doomban is, ami felér egy világvégével. Érdekes, hogy  a lemez második felére pakolták az agresszívabb dalokat, amik kevésbé groove-osak, ellenben tele vannak remek szólókkal. Írom ezt úgy, hogy nem szeretem a gitárszólókat. A lemeznek ez a fele mutatja meg tényleg, hogy Marc nélkül a zenekar már lehúzhatta volna a rolót, ehelyett azóta is eltelt tíz év.  Az Omen még a mai nap is megállja mind hangzásban, mind a dalok felépítésében a helyét. A mai napig elő lehet venni és bátran mutogatni a kis öcsinek, hogy ez volt a metal mielőtt megszülettél, ez a groove, ez a zene, ami ma már hiányzik Maxből.

Az eltelt tíz év alatt a Soulfy kihozott négy lemezt, mellette pedig a Cavalera Conspiracy is három albummal örvendeztetett meg minket. Ráadásul Maxék megcsinálták még a Killer Be Killedet is (ami az egyik legjobb bandája a Nailbomb óta). Látható, hogy lemezügyileg el lettünk látva az évek alatt rendesen, de az is tény, hogy a régen megérdemelt dicsfény patinásodik és inkább hallgatjuk mi is a régi dalokat, mint az új szerzeményeket. Néha-néha megcsillan a remény, hogy most valami király anyag készül, de sokkal inkább elmondható manapság az, hogy vannak jó dalok egy albumon, mintsem, hogy született egy jó album. Persze ez szubjektív, ha mindenki Rolf Cavaleráját kérdezzük, akkor minden tökéletes, és igyunk még egy sört Max egészségére. De ez nem feltétlen így igaz. Persze a zene is, mint sok minden más is, ahogy mondtuk szubjektív. Mi csak megpróbáljuk a lehető legjobban kiélvezni.

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6415706706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum