Az Isten Háta Mögött egy megkerülhetetlen zenekara a haza rock/metal történelemnek. Az érthetetlen, megfoghatatlan szövegek, a legdurvább stoner/psy/doom/sludge meg még ki tudja milyen riffekkel fűszerezve egy olyan korszakban érkezett, amit azóta is csak visszasírni tudunk. Ami pedig teljességgel lehetetlen, hogy a zenekar első lemeze dupla születésnapot ünnepel idén, hiszen az eredeti kiadás már húsz az újrakiadás pedig tizenöt éves lett. Még hihetetlenebb, hogy sikerült a zenekar három egykori tagját rábírni arra, hogy miközben elmélkedünk és simogatjuk az albumot, válaszoljanak pár kérdésre. Itt van a Rosenkurtz Kémiai Menyegzője.

Van az a pénz, hogy 2029-es jubileumi évben összeálljon a banda?

László: Persze, de az összegről majd akkor.

Csaba: Van, ide is írom: 23.456.786 Ft + ÁFA

Tamás: Amúgy tényleg lenne az a pénz, hiszen éppen most adósodtam el 20 évre, szóval várjuk az ajánlatokat.

Nem az ős-rajongók közé tartozom nem voltam ott a demóknál, sem a tíz fős koncerteken, de az biztos, hogy amikor elkapott magának az IHM, azt egy életre tette. Azóta is pörögnek rendszeresen a lemezek, és azok közé tartozom, akik az Ű-t is imádjak. Egyszerűen a hazai közegben nem találok még egy olyan zenekart, akik ilyen szinten össze tudtak mindent rakni úgy, hogy semmilyen hiányérzetem ne legyen. Persze, ott van az idén friss lemezzel jelentkező Watch My Dying, ahol Gábor szövegei fenomenálisak, de néha mégis soknak érzem azt a fajta metalt, így ahhoz kell egy hangulatnak lennie, hogy teljesen tudjam értékelni a zenét. Említhetném a megboldogúlt Fürgerókalábakat is, akik valami zseniális módon fogalmazták azt meg, amit tizenévesen érez az ember, de az mindig is a poén kategóriába tartozott. Szép és jó, de nem tudod úgy meghallgatni, mint a Kényelmetlen Lemez-t. Így ki lehet jelenteni, hogy tini korom egyik legnagyobb hatású, magyar szövegekkel rendelkező zenekar az Isten Háta Mögött volt. Még mindig nem tettem le arról, hogy a zenekart eljuttassam a lehető legtöbb emberhez a saját eszközeimen keresztül, hiszen ez az a zenekar, amit még a nagyanyámnak is hallania kell egyszer az életben. 

A lemez címe utalás az 1616-os Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője című, Johann Valentin Andreaenak tulajdonított műre. Milyen utalás? Mit jelent számotokra ez a mű, hogy inspirált az albummal kapcsolatban titeket? Szóval, hogy van ez?

Tamás: Ooo, de csodálatos, hogy ennyi idő után is egy ekkora vicc ez a sztori, mármint annak a két kis stonernek, akik utazgattak próbára a város szélén a kétezres évek elején, és arról beszélgettek, hogy ez milyen vicces lesz, mikor így meg kell majd magyarázni a lemez címet! Én azóta sem tudom, hogy mi ez az egész. Lacika adta a lemezcímet, ő olvasta valahol. Az a helyzet, hogy nálunk sokszor az volt a motíváló, hogy tudjunk röhögni a háttérben, miközben fejtegetnek minket. Ennyi idősen talán bevallhatom magamnak, hogy én legalábbis féltem attól, hogy úgy tűnjek, túl komolyan veszem magam, de közben meg azt akartam, hogy vegyenek komolyan. Szóval egy állandó disszonanciában voltam, azt hiszem. Na, ez elég kellemetlen.

A lemezt egy eléggé különleges intro nyitja, amire az ember felkapja a fejét. Kicsit olyan, mintha valaki éppen kísérletezgetni próbálna, közben pedig lágyan szól a háttérben egy pengetős hangszer, mondhatjuk azt is, hogy gitár, de ki tudja a zenekar esetében mit használtak éppen?! 

Az Egy nyár valami igazán kellemetlen helyen dal nem egy tipikus album nyitó nóta, hogy került ebbe a pozicióba? És lehet tudni, hogy merre van ez az igazán kellemetlen hely?

Csaba: Sok év után hallgattam meg ezt újra, és bennem is ugyanezek a kérdések merültek fel. Úgy emlékszem, hogy ez egy stúdióbeli baromkodásból alakult ki.

Tamás: Ez egy konkrét jammelés, amit a Varga Zoli, a lemez producere vett fel titokban, miközben a Csabi hangolta a gitárját, Lacika meg rájátszott valamit az ott lévő szintin. Én meg csak ülök és hallgatom. A dalcím valami cikk alapján adta ki magát, ami arról szólt, hogy jó dolog eltölteni a nyarat valami igazán kellemes helyen, mondjuk egy tengerparton, a háttérben szól valami senkit nem zavaró zene. És akkor eszembe jutott, hogy mondjuk ha pl ez a zene szólna a háttérben, az viszont bármilyen helyet igen hamar kellemetlenné tenne. Hát így. Mélyebben pedig ez annak az érzésnek a dala, amikor felkelsz reggel egy keleti fekvésű, nem légkondis szobában, Újpalotán. Kb így éreztem magam.

László: Tulajdonképpen lehetett volna a cím „hülyegyerekek az orgonánál” is, mert fizikailag ez történt, de egy teljesen ad hoc stúdió gyalázásról volt szó, ami nagyjából visszaadja az akkori hangulatot.

Ez hülye kérdés, de gondoltátok volna ezelőtt 20 évvel, hogy olyan zenét csináltok, ami a magyar underground egyik alapja lesz?

László: Amikor az ember alkot, akkor nem foglalkozik ilyenekkel. Főleg nem az első lemeznél.

Tamás: Én mondjuk mindig olyan zenét akartam csinálni, ami valamit okoz legalább az undergroundban, viszont tuti, hogy amikor csináltuk, nem ezen járt az agyunk. Most újra hallgattam, és azon túl, hogy fogalmam sincs, hogy tudtunk ilyen zenét csinálni, rendesen büszke vagyok, hogy ez egy ennyire arcátlanul 

mindenre fittyet hányó lemez lett, és ahhoz képest, hogy akkoriban milyen volt az underground, most már látom, hogy miért is lógtunk ki belőle, és tudtunk mégis hatni rá.

Csaba: Határozottan nem. Ez egyáltalán nem volt benne a pakliban, és nem is vártunk ilyet.

Nekünk már az is csoda volt, hogy egyáltalán visszahallgatva a dolgainkat, azok

ténylegesen számokká állnak össze. Legalábbis legtöbbször.

Miután a zenekar kellőképpen összezavarta a hallgatót az egy évszakos Egy nyár valami igazan kellemetlen helyen című intróval/dallal már kezdetét is veszi a legenda szerkesztése, írása. Hiszen a Közelítő Távolító még most is aktuális, még mindig megbabonáz a nyitó riffje a dalnak, még mindig megvadulunk, ha bejön a kétlábdobos téma a dal elején. Sokan aposztrofálták anno bölcsészmetal-nak ezt a zenekart, miközben folyamatosan olyan stoner-doom-sludge alapvető riffeket pakoltak le, ami semmihez sem hasonlítható. A nyakatekert szövegeknek vagy inkább a kábítószernek hála még találó is lehet így ez a jelző. Az biztos, hogy jól belerohadt a szemhéjunk a só, hiszen ennyi idő elteltével sem sikerül onnan ki dörzsölni, vagy találni valamit, ami csak kicsit is hasonlítana hozzá.Az újrakiadással igazából csodás hangzást kapott ez az album és nem is nagyon tudok belekötni. Ez a dal az én korosztályomnak, az én közegemnek felér egy himnusszal. Különösen imádom, amikor totálisan elborul Tamás és teli torokból ordít, megágyazva annak a remek, hangulatos szólónak. A Sötétség Hercege egy igazi kínzó riffrel nyit, ami után pontosan tudod, hogy sok esélyed nincs elkerülni annak a súlyát. Ha eléggé figyelsz még azt is hallhatod, hogy amikor szaggatottan játszik a zenekar egy-egy riffet, akkor zúg egy kicsit az erősítő, ami ad az egésznek egy nagyon kellemes hangulatot. De mondhatom azt is, hogy a csend volt az Isten, itt ezen a tájon a kétezres években. Az pedig, hogy ezek a riffek nem vinylről szólnak, nekem ezerszeresen fáj, de a révész még ennyi év után is segít mindig. 

2009-ben újra kiadtátok a lemezt, most így 20 év távlatából nem gondoljátok, hogy vinylen meg kellene örvendeztetni a gyűjtőket?

Csaba: Miért ne?

László: Várjuk az anyagi támogatókat, köszönjük! :)

Tamás: Biztos fasza lenne, csak hát ez a zenekar sosem arról volt híres, hogy ilyen dolgokat elintéz magának. Ha valaki odajön hozzánk azzal, hogy figy, megszereztem a masztereket a Varga Zolitól, remasztereltem vinylre, megcsináltam digitálisan a borítót újra a nulláról, és nyomattam 100 vinylt, akkor azonnal engedélyt adunk.

Milyen érzés volt a 2000-es években alkotni, éreztétek, hogy ez egy igazán különleges

időszak? Úgy értem ebben az időben nagyon nagyot ment itthon az underground, Subscribe, Blind Myself, Chief Rebel, Sun Workshop stb.

Tamás: Most tulajdonképpen a fiatalságunkról kérdezel, szóval elég nehéz csak arról beszélni, hogy milyen volt akkoriban az alkotás. Minden más volt, főleg, hogy senki nem ismertünk még akkor, vagy csak alig, amikor a Rosenkreutzot írtuk. A különleges időszakokat az ember csak utólag érzi, azt hiszem, de tény, hogy egy igen nyüzsgő kis rockéletbe kerültünk bele ezzel a lemezzel, kezdve az egész BPRNR-dologgal. A BPRNR-válogatás volt az első olyan lépés, amikor felfigyelt ránk több ember, és utána kezdődött az, hogy mondjuk így előzenekarnként a SüssFelNapban megtöltjük a helyet, és egy csomó, általunk nem ismert arc ordítja a Közelítőt. Amúgy Vörös Andris nélkül szerintem ez nem tudott volna ennyire erős lenni és kitermelni egy ilyen közösséget. Akkoriban kezdett kialakulni, hogy ez az új underground tudott játszani a Körúton belül több helyen is, és ényleg volt egy pezsgés és egy jó értelmű versengés, ami nagyon jót tett mindenkinek. Emlékszem, mikor még a régi ZP-ben álldogáltunk, és akkor vkinek megcsörrent a telója, hogy "bazmeg nem hiszitek el, itt vagyok a Kulti előtt, kint kígyózik a sor, de már telt ház van a Subin, nem engednek be több embert". Bazz, a kurva anyjukat! Hát ezt nekünk is meg kell csinálni!

Csaba:Valahogy akkor ez természetes volt, ez volt a közeg, nem számított nagyon

különlegesnek.

László: Ez nagy szerencse volt, és tényleg nem szabad elfelejteni a Vörös András féle BPRNR-t sem, mert akkoriban az undergroundnak ez egy hatalmas bázis volt. CD-k, pólók, közös koncertek. Szóval természetesnek tűnt és tök jó volt. 

Hogy zajlott a lemezfelvétel, mennyire volt kaotikus? Azért nem ebben az időszakban

voltatok a legjózanabbak.

Tamás: Amúgy ebben az időszakban még nem volt annyira a lovak között a gyeplő, meg ez amúgy is inkább csak rám volt jellemző a zenekaron belül. Szóval a lemezfelvétel amúgy zseni volt, imádtam a régi Bakeryt, ami ugyebár a SuperSizenak az elődje valahol. Nálunk a lemezfelvételek amúgy jól tudtak nagyon működni, én talán azt imádtam akkoriban a legjobban a zenélésben, amikor stúdióban először meghallom azt, amit már hónapok óta csinálunk a próbateremben, de igaziból csak a fejemben hallom igazán. Aztán ott megszületik és csodálatos. Akkoriban mi még nem is tudtunk arról, hogy lehetne otthon is demózgatni számítógéppel, meg dawokkal, meg mittomén. Mi csak bementünk, és mondtuk a Zolinak, hogy figy, csak a dal elejére kérünk takot, hogy elkezdjük, aztán utána kapcsold ki, hogy hadd legyen szabad tempós a dal. Ő meg persze fogta a fejét, mert így nem igazán működött az, hogy bármit helyre tudjon húzni digitálisan. Dehát nem is igazán kértük szerintem.

Csaba: Én józan voltam, csak néha részeg. Amúgy bent tanyáztunk a stúdióban, és

feljátszottuk a cuccokat, először dob+basszus, aztán gitársávok, végül az ének. Nem

metronómra játszottunk, szóval a hangmérnök hülyét kapott sokszor. Meg amúgy is, nehéz

lehetett összefogni ezt a zenei káoszt.

Mindig is lenyűgözött az albumban az, hogy lényegében az egész lehetne egyetlen egy nagy dal is, illetve az, hogy a zenekar könnyedén vált a durva, zúzós témákról az olyan egyszerű, tiszta témákra, mint ami a Másodlagos rendező elv-et nyitja. Az album egyik legnehezebb daláról beszélünk, hiszen Tamás itt elengedi a hangszálait, és hagyja, hogy kijöjjön minden, ami ott bent ragadt eddig. A dal eléggé hosszú, hiszen majdhogynem tíz perces, de ez egyáltalán nem tűnik fel az embernek.

A vonós dolgokat, hogy oldottátok meg a lemezen? Gondolom akkor még nem volt egy több ezer filet tartalmazó digitális könyvtár kéznél.

Csaba: Ha jól emlékszem Isti egy haverja jött el feljátszani csellón.

Tamás: Nem, Adamkij nevű srác jött, ha jól emlékszem a Dethronersből, ő tolta fel azt a hegedűszólamot a Juhászban, kb. elsőre, sokáig az is volt a csengőhangom.

A Porcelan Yin mindig egy különleges hatású szerzemény volt. Dalnak nem feltétlen mondanám, ed átvezetőnek meg túl hosszú. Olyan mély, borús hangulata van, amitől mindig kellemetlenül tudja érezni magát az ember. De tökéletesen megalapozza a hangulat a következő hittan percekhez. Mária dala. Teljesen emlékszem egy A38-as koncertre, ahol már senki sem volt teljesen képben, én legalább is biztos nem, de amíg ez a dal szólt, addig teljesen elöntött a józanság, vagy a szent lélek, ki tudja? De az biztos, hogy egy olyan élményben volt részem, ami örökre belém égett. A zenekar megint hozza azt, hogy teljesen összekavarja az embert, erre tökéletesen igaz, ahogy elindul a dal. Ez a lüktető riff, amire épül az ének folyamatosan ott zakatol az ember fejében. Még ennyi év után is bármikor felidézem. Így ennyi év távlatából érzem azt, hogy az IHM azt csinálta, mint a Sepultura az aranykorában. Csak Max-ék tempót váltottak egyik pillanatról a másikra, hogy összezavarják a hallgatót, míg Csaba és Tamás simán berak egy olyan clean gitáros témát, amire abszolút nem számítana az ember. A sok sampler használata pedig eszméletlenül kerek összképet ad az egész dalnak. Megelőzték a srácok bőven a korukat mert amit ma csinál rengeteg zenekar, ők már ezelőtt húsz évvel csináltak. Nem hiába van az, hogy az ilyen dalokat ma, ha akarja sem tudja senki reprodukálni vagy csak gyengén lemásolni. A cikk írása közben mindig hallgatom a lemezt és azt érzem, hogy ez az album halhatatlan. Benne van minden, amit csak kívánni lehet egy ilyen zenekartól és mindez úgy, hogy cseppet sem érzed erőltetnek. 

Mit éreztek most, ha azt mondom, hogy olyat alkottatok, ami úgymond élő legendává

változtatott titeket.

Tamás: Azt, hogy ez nem igaz. Vagy nem tudom, de szerintem az élő legendák nem feltétlenül napi 8 órában dolgoznak. Amúgy ha ez így van, nem élem át napról napra, szóval semmit nem érzek. Persze a valahol mélyen még bennem élő kis elveszett, önértékelési zavarokkal küszködő palotai srác örömmel hallja ezt.

Csaba: Elpirulok. Sosem voltam erre predesztinálva.

László: Nagyon kedves, de erős túlzás.

Szerintetek egy szerzőnek meg kell magyarázni a szövegeit?

Tamás: Szerintem nem, de sokan elvárják, főleg, ha olyat írsz, ami nem értenek, vagy félreértenek. De amúgy sem tudnám úgy elmagyarázni szerintem, hogy attól jobban érthető legyen bármi. 

Csaba: Igen. :)

László: Nem. :)

Van bármi is, amit máshogy csinálnálnátok?

Csaba: Igen, először megtanulnék gitározni, és csak utána lépnék színpadra

László: Nem!

Tamás: Nagyon sok minden, persze. Aki olyat mond, hogy semmit nem csinálna máshogy, azt sosem értem. Bár most nagyon jó helyen és minőségben vagyok az életemben, szóval tulajdonképpen, lehet, hogy nem kéne máshogy csinálnom semmit, nehogy veszélyeztessem azt az utat, ami ide vezetett, a mostomba. 

A Menekülök, nem elég egy viszonylag rövidebb szerzemény a többihez képest, de mégis meghatározó dal a lemezen. Noha itt kimondottan a samplerek, zajok érvényesülnek, ha a zongorát nem nézzük. Mondhatnánk rá, hogy átvezető dal, de Tamás hangja és szövege miatt én annál sokkal többnek érzem. Itt akár véget is érhetne a lemez, az is egy remek lezárása lenne a dolognak, de a zenekarban még van mondai való.

Van olyan dal, ami lemaradt a lemezről és azóta is a fiókban pihen?

Tamás: Nincs, nálunk nem volt olyan, hogy megírtunk dalokat, de nem vettük fel őket. Így is tökre örültünk, hogy írtunk öt dalt, elég hosszú időbe telt, szóval nem engedhettük meg magunknak, hogy ne vegyünk fel egy dalt is. Nem egy gyorsan szülő zenekar voltunk, hónapokig érleltünk minden témát, és persze ez által lett sokszor ennyire agyahagyottan hosszú, összetett monstrum egy-egy dal. Persze az akkori ízlésem is ezt tükrözte, azt szerettem, hogy egy dal nagyon kimozdítson és muszáj legyen figyelnem rá.

Csaba: Nem tudok róla. Volt egy Zrínyi című dalunk, de nem emlékszem, hogy az valaha album esélyes volt-e.

Melyik dalt szerettétek a legjobban élőben játszani ?

Csaba: Nyilván a Közelítő távolítót, mert azt a közönség is nagyon imádta egy idő után.

László: A Sötétség herczege, Mária dala, Közelítő. Mert sose játszottunk semmit kétszer

ugyanúgy, de közben ezek a számok működtek legjobban élőben.

Tamás: Kb ugyanezeket tudom mondani, bár egy ideig a kedvenc dalom a Másodlagos rendezőelv volt, de az hamar kiesett, biztos annyira nem szerette más. Amúgy mindig az új dalokat szerettem játszani, főleg, ha még nem jelent meg, és közben alakulhatott akár koncert közben is.

A gyermeksírást lezárva, a légy döngicsélést megtörve az albumot a Juhász zárja, ami azonnal megmutatja a Marshall erősítő és a Gibson gitár erejét. A dalt hallgatva arra jutottam, hogy nem hiába ment nagyot a kétezres években annyi zenekar, akikre ma is simán elmondható, hogy legendásak. Ez egy olyan időszak volt, amikor, szerintem nem villogni akartak a zenekarok a felszerelésükkel, a tudásukkal, hanem sokkal inkább csak ránk ömlesztették, ami bennük volt. Érdekes ez az egész, hogy most miért nincs akkora dömping, mint ebben az időszakban. Ebben a dalban is azt érzem, hogy a zenekar szart minden kompromisszumra, mondjuk ezt a többi albumuknál is ugyan így érzem. De ennyire erős debütlemezt kevesen tudtak alkotni. Nehéz megmondani, hogy milyen Ű-rt érzek a zenekar nem léte miatt, de egyáltalán nem szeretnék nekik semmi rosszat, így megértem, hogy nem akarják újra átélni azokat az emlékeket, azt az időszakot. Viszont az is biztos, hogy a hagyatékukat sokkal több embernek kell ismernie, hogy továbbra is születhessenek ilyen remek zenekarok, mert sok jó zenekar van az országban, csak vannak, akik még bújkálnak. Frappáns lezárás helyett még maradt pár kérdésem a srácoknak.

Meg szoktátok hallgatni a saját zenéiteket? Milyen érzés ennyi év után hallani azokat a dalokat, amik ezen a lemezen vannak?

Tamás: Nem hallgatom, de most, hogy ez az interjú bejött, végigtoltam a Rosenkreutzot. Hát elég komoly, tényleg, mármint, hogy ennyire összevissza, határtalan, hamis és közben meg nagyon él az egész. Szerintem el sem tudnám játszani, vagy nagyon sokat kéne hozzá gyakorolnom. Visszaidéződik egy csomó akkori emlék, ami tényleg Újpalotához meg Pestújhelyhez kötődik leginkább, meg persze azokhoz a régi, már nem létező klubokhoz és kapcsolatokhoz.

Csaba: A legújabbakat csak. Tehát most csak a Nagyurat. Az IHM és a Dereng csak bulik

alkalmából kerül elő általában.

László: Nem szoktam rendszeresen, de volt már, hogy „playthrough” jelleggel kipróbáltam saját számokat.

Mit tud szerintetek adni a lemez ma egy olyan embernek, aki most barátkozik a hazai

underground zenékkel?

Csaba: Talán annak az érzését, hogy volt egy olyan időszak, amikor tök kötelten, a technika és a menedzsment, és a social média helyett pusztán kreativitással lehet sikereset alkotni.

Tamás: Hát erről fogalmam sincs. Legfeljebb azt tudom visszaidézni, hogy milyen volt nekem régebbi lemezeket hallgatni, mondjuk a korai magyar undergroundot. És sokszor amúgy az volt az érzésem, mikor mondjuk Kontroll Csoportot vagy Bizottságot hallgattam, vagy akár Doorst vagy Pink Floydot, hogy úristen, ezek mekkora zenekarok voltak, és hogy de megnézném őket fénykorukban, és úgy érzem, hogy valami elit dologban veszek részt, mert tuti, hogy nem hallgat ilyet senki az osztálytársaim közül. De nem tudom, hogy ez másnál hogyan mehet.

László: Mindent elmondtak.

Elértétek valaha az IHM-el azt a beteljesülést, amit vártatok a zenekartól?

Csaba: Többszörösen is.

László: Alakul.

Tamás: Hehe, a többiek nem annyira kifejtősek, de akkor hadd próbáljam meg: nem, és közben sokkal többet is. Sosem hittem volna, hogy lehet belőle ekkora zenekar, ami persze nem egy hatalmas nagy dolog, de ilyen típusú zenével és hozzáállással még most is meglep, hogy a Kényelmetlen idejére már mivé váltunk. De közben persze az is benne van, hogy megcsapott a szele annak, hogy milyen lehet a zenekarból megélni, és egy ideig tudtam is punk módon élni úgy, hogy ne kelljen dolgoznom, csak zenélnem, de ez nem volt olyan minőségű és olyan hosszú ideig sem tartott, hogy azt mondhassam, ez beteljesült. Viszont valószínűleg az nem is nekem való élet lett volna.