A The Haunted az én korosztályomnak pont az a zenekar volt, ami kicsit olyan megfoghatatlan volt a nagy zenei dömpingben. Nekem is idő kellett mire felfedeztem magamnak a zenekart, és még volt akkora szerencsém, hogy elkapjam őket a megboldogult Metal színpadon a Szigeten, amikor is a Deftones előtt játszottak. De mire akarok kilyukadni? Idén húsz éves a zenekar egyik legjobb albuma, a rEVOLVEr.
Két albumnyi kihagyás után Peter Dolving újra visszatért a mikrofon mögé, hogy megmutassa a világnak mit is tud a zenekar élén. Mondjuk a nagy összeborulás nem tartott sokáig, egészen 2012-ig, amikoris újra elváltak a zenekarral az útjaik, de az egy későbbi történet, mi most maradjunk a rEVOLVEr-nél, ami már a tipográfiájával is üzen a rajongóknak. Az evolve szócska, ugye tükörfordításban fejlődést jelent, erre utal az, hogy a két r betű a két anyagot jelzi, amik között a svéd zenekar jelentős fejlődésen esett át. Igazából sokkal többet nem tudtam meg a zenekarról és erről az anyagnak a születéséről, így nincs is más dolgunk, mint neki esni a lemeznek!
Az albumot a klippel is megáldott No Compromise nyitja, ami tényleg nem tűr semmilyen kompromisszumot. Ahogy beindul a dal az olyan svéd ízeket tartalmaz, amitől egyből padlóra köpöd az IKEA-s húsgolyót és elkezded keresni a tiedet. Gyilkos dob, a megszokott kellemes, pofámba ordító ének témák, egyszóval tökéletes dal mondjuk egy kis pesti dugóhoz a nyár folyamán. A 99, szerintem az egyik legjobb The Haunted dal az Abysmal mellett. Olyan groove, olyan húzás van benne, amiről álmodik maximum az átlag zenész, hogy egyszer megír egy ilyen témát. Nem mellesleg pedig jól is szól a dal, a lemez. A refrén könnyen jegyezhető, ezért egyértelműen közönség, illetve koncert kedvenc. A már említett harmadik dal, pedig megmutatja, hogy lehet sokkal félelmetesebb is dal, mintha csak ordibálna az ember. Imádom, ahogy a dob együtt lélegzik, lüktet a gitárokkal és ahogy beindul a lassú húzós groove. Azt a legnagyobb doom zenekarok is irigyelhetik, hiszen annyira tele van erővel, energiával a dal… ZSENIÁLIS!
Az album legrövidebb dala a Sabotage, ami nincs három perc, de így is van bőven mondanivalója, de ilyen energiahullámot nem is tudom, hogy lehet több, mint három percig nyomni. Az All Against All a zenekar egy újabb, dallamosabb dalszerző oldalát mutatja be, ami amúgy nem áll rosszul nekik. Külön király dolog, ahogy Dolving elkezdi a dal vége felé jobban használni a hangját. Sokaktól hallottam az évek alatt, hogy idegesítő az énekes a nyávogós hangja miatt, de hallgasd meg, hogy a szóló előtt mit toll le a csávó, csodálatra méltó! Azért gondolnak a régi rajongókra is a srácok, illetve, ha akarnák se tudnák magukat meghazudtolni. Erre tökéletes példa a Sweet Relief zúzása, amiben nem is értem, hogy lehet lábbal bírni ezeket a dob témákat. A Burnt to a Shell egy lassabb bontogatós témával és melankólikus énekkel indul, hogy aztán rá vezessen minket a hihetetlen ordításra, ami átkattan egy olyan dallamos refrénben, amit gyomorból ordítva énekelünk Peterrel a kocsiban ülve. A dalok váltogatják egymást, hiszen a Who Will Decide ismét a régi thrashes érát idézi fel. nem is értem, hogy tudott akárcsak egy dalt is végig feltolni Peter, ahogy ordít, ehhez valami extra technika kellett, hogy megőrizze a hangját. A Nothing Right egy különleges szerzemény, hiszen az új és a régi vonalat is magába foglalja. A refrén szerencsére itt sincsen túl bonyolítva, így könnyen jegyezhető és szerethető. A Liquid Burns és a My Shadow két különleges dal, amik tök jó helyre kerültek a lemez, hiszen, ha a közepén lenne például a zárótétel, nem biztos, hogy meghallgatnám, de így nagyon érdekes, nem mellesleg az album leghosszabb dala.
Sajnos most nem tudtam olyan bő lére ereszteni, mint szoktam, de azért bízom benne, hogy kedvet tudtam csinálni az albumhoz. Tessék feltenni a lemezt, vagy benyomni a lejátszási listára és megpörgetni azt!
