RockStation

Albumsimogató: Motley Crue – Motley Crue (Elektra/Warner, 1994)

Vince magával vitte az umlautokat

2020. július 28. - moravsky_vrabec

motleycrue_1994_cover.jpg

Ha van zenekar, amit nem kell bemutatni egy rockmagazin olvasóinak, az a Mötley Crüe. Még az is hallott róluk, aki nem a glam rock irányából közelít a gitárzenéhez, a „világ leghírhedtebb zenekara” a popkultúra része, a tagjai originál rocksztárok. Írtak már róluk könyvet, és még egy filmet is forgattak saját magukról, amit hosszas huzavona után a nem túl válogatós Netflix volt kedves finanszírozni. A Mötley Crüe pályafutása tehát jól dokumentált, nem is fogjuk a lerágott sztorikat reciklálni. Van azonban egy korszak, illetve lemez, amit mintha kitöröltek volna a kánonból.

Előfordul az ilyen, senki nem képes kizárólag tízpontos albumokat készíteni (jó, talán a Nevermore), de esetünkben egy jól sikerült produktum tűnt el a süllyesztőben. A cím nélküli 1994-es lemez méltó a figyelemre, és mint olyan, remekül illik az Albumsimogató rovatba. Nem lesz bulvárban meghempergetett Mötley Crüe sztori az írás, de egy rövid történeti kitekintést engedjetek meg:

A zenekar legénysége (pun intended) a csúcson érezhette magát, amikor átléptek a kilencvenes évtizedbe: a Dr. Feelgood lemez megérdemelten első lett a Billboard listán (a rendesen, nem az ilyen-olyan szubzsánerek táblázatában), csak Amerikában hatmilliót pattintottak el belőle. A különféle tudatmódosítók iránti vonzalmaikat többé-kevésbé kordában tartották, a turné sikeres volt, és a kiadójuk éppen egy szerződéshosszabbítást készített elő, a lap alján egy 25 milliós összeggel. Dollárban. Amíg nem jöttek az új dalok, kiadtak egy válogatáslemezt is, korrekt áttekintés sok extrával, még új dalokkal is. Ha szabad egy kis privátum: ez volt életem első CD-je, 1550 forint volt, még emlékszem.

Aztán következett a fordulat: 5 remek album után Vince Neil énekes kilépett a zenekarból. Ő úgy emlékszik, kirúgták, de abban mindenki egyetért, hogy 1992-ben egy próba alkalmával elhangzott néhány udvariatlan kifejezés, majd másnap már nem volt a zenekar tagja. Ami ezután történt, azt nem próbálnám meg pontosan rekonstruálni, mert nyilván van Google meg Wikipedia, sőt még a korabeli interjúra is emlékszem a Metal Hammerből, de nem hinném, hogy mindig a tutit mondták – zavaros idők voltak. Nyilatkoztak például olyat, hogy milyen jó lesz az arénák után visszatérni a kisebb termekbe, mert ott közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel. Hát a lónak a fülét, azt! Nem fogytak a jegyek, azért lettek a kisebb helyszínek, később le is mondták az egész turnét.

A Nikki Sixx Tommy Lee Mick Mars hármas ott állt 1992-ben, a grunge-divat kellős közepén énekes nélkül, új dalok nélkül, de legalább a lemezszerződésük megvolt. Keressenek egy másik szőke kaliforniai félistent, és próbáljanak úgy tenni, mintha a zeneiparban mi sem történt volna? Vagy mentsék át a nevet az új évtizedbe, de aktualizálva? Folytassák más név alatt? Számtalan opció felmerülhetett, és ott volt még a kiadó, a menedzsment és ki tudja még kik, akik a saját érdekük szerint igyekeztek befolyásolni a zavarodott zenészeket. Sosem tudjuk meg, mi zajlott a fejekben és a színfalak mögött, de hamar bevették John Corabi énekest, és az ő segítségével született meg a zenekar legjobb lemeze. Nos igen, írásba adtam: az egyetlen Mötley album, amin nem Vince énekel, ami üzletileg bukás lett, és még rendes címe sincs, az én egyik örök kedvencem. Megpróbálom megmagyarázni.

1994 márciusában végre megjelent a szóban forgó album, és aki gyanútlanul megvásárolta, nagyokat pislogott maga elé. Előszöris a borító: kétféle is készült, a furcsa kinézetű új logójuk van rajta pirosban vagy sárgában. Tartalmilag ugyanaz a két kiadvány, nincs értelmes magyarázat rá, minek kellett kétféle csomagolás. Nekem a sárga borítós van, állítólag az a ritkább. A CD füzet olyan, mintha a Photoshop dadaista üzemmódra váltott volna: össze-vissza színek, betűtípusok, a szöveg olvashatatlan, a képek fele fejjel lefelé, a homályos fotókon alig lehet kivenni, ki kicsoda. 

motleycrue_1994_band.jpg

De mit számít mindez, röffentsük be a zenét! Röffentsük bizony, a Power To The Music akkora riffel indít, hogy a hallgató első gondolata nem lehet más, mint hogy rossz korong került a dobozba, ez nem a Mötley Crüe. Gyors pillantás a hátsó borítóra: nincs itt semmi tévedés, ott szerepel a dal a rondán tördelt lista elején. Meg aztán hogy’ szól már? A produceri feladatra most is Bob Rockot kérték fel, ő dolgozott az előző lemezükön is, meg olyan csekélységeken, mint például a Metallica fekete albuma. Nekem ez a hangzás a mai napig etalon, ha alkalmam nyílik kipróbálni egy fülhallgatót, hangszórót vagy egyéb zajkeltő eszközt, mindig ezt a dalt indítom el. Nem túl hosszú intro után aztán megszólal John Corabi, akinek korábbi munkáltatója a Scream zenekar volt. Több szóvicc nem lesz, ígérem.

John hangja mintha Vince ellenpontja lenne. Erőteljes, karcos és sokkal mélyebb tónusú. Frissen trimmelt mellkas vs. szőr-őserdő. Egy biztos már az első dal után: a zenekar nem a korábbi világot akarta megidézni, és nem Vince hasonmását kereste a mikrofon mögé. Lépjünk a következő számra, ami szintén egy vadóc riffel kezdődik, majd jön John, hogyaszondja:

Are you ready for suicide?
Let me run a razor across your throat

A dal hasonló hangulatban folytatódik, majd érkezik a Hooligan’s Holiday, az első kislemez és videóklip. Ez sem tipikus Mötley, de a többi dalhoz képest emészthetőbb, lazább. A klip első meglepetése, hogy John gitározik is, a második meg az, hogy őt magát alig mutatják, pedig ő volna az új énekes. A dal több mint 5 és fél perc, és a videó kedvéért sem rövidítettek rajta. A klip vizuálisan illeszkedik a borító világába: kapkodós snittek, nehezen kivehető részletek, barátságtalan miliő.

Majd következik az első lassú, a Misunderstood, a lemez leghosszabb dala a maga 7 percével. A témája komor, azokról az idős emberekről szól, akiknek félrement az élete, és reményvesztettségükben gyakran eljátszanak az öngyilkosság gondolatával. Nikki Sixx szerint ez a zenekar Stairway To Heaven-je, ő már csak ilyen szerény csávó. Van videóklipje is, egy barnásra fényelt, hangulatos kisfilm, amiben végre kivehetők a részletek is. Nem leszek olyan demagóg, hogy idézzem a kettővel ezelőtti Girls, Girls, Girls lemez valamelyik partizós, hajlakktól ragacsos szövegét. Anélkül is egyértelmű, hogy a Mötley Crüe új korszakot nyitott 1994-ben, és ezt minden lehetséges módon kifejezték. 

A zsenijüket az mutatja meg, hogy a „na, akkor most legyünk ilyenek meg olyanok” felkiáltás után nem egy erőltetett, őszintétlen valami született, hanem egy remekmű. A zenészeknek sikerült egymásra hangolódni, megvolt a közös irány. John Corabi teljes értékű tagként vett részt a lemez elkészítésében, az éneklésen kívül írt zenét, szöveget, és gitározott is. A bandának eddig nem voltak ennyire kidolgozott, zeneileg is érdekes, elmélyülős dalai, jól mutatja ezt az átlag 5-6 perces dalhossz is.

A következő dal, a Loveshine szintén említést érdemel, mert különleges a maga nemében. Rövid, akusztikus, hangulatos dal pozitív szöveggel, egy kis lazítás a metálos riffelés és nyomasztás után. És még a lemez felénél sem járunk, bizony, 12 tételes, kereken egyórás az album. A Til Death Do Us Part inkább a tartalma miatt érdekes, a szöveg a zenekar hitvallását rejti, a cím pedig a lemez munkacíme volt eredetileg.

A Smoke The Sky a harmadik klipes dal, de nemcsak ezért izgalmas, hanem a nyitóriff miatt. A Morgana Lefay dalaiban volt ekkora röfögtetés, ha még emlékszik valaki rájuk. A dal maga egyszerű, punkos, és igen, pont arról szól, amire gondolunk. Számomra a lemez egyik csúcspontja, nem mellesleg egy újabb árnyalat a palettán, ezúttal a zöld, hehe. Vegyük észre, mennyire sokszínű az egész lemez, és hiába nincs egységes irányvonal, valahogy mégis mindegyik dal jó. Mick Mars gitáros sem volt még ennyire a fókuszban, a ritmusozás mellett nagyokat szólózik csaknem minden dalban.

És említsük meg a lemezt záró Driftaway-t, ami a zeneileg legfinomabb darab. Akusztikusan indul, John telt, tiszta hangon énekel, majd a dal a középrész fokozása után lenyugszik. Ha korábban elámultunk a gitárhangzáson, itt most a hangmérnök megmutatja, hogy a dobok mikrofonozásához is konyít. John még utoljára kiereszti a hangját, majd egy visszafogott refrén, és vége a lemeznek.

Akkor most mit kezdjek ezzel? – tette fel a kérdést megannyi rajongó, miután lecsengett a Driftaway vége. Új énekes, eltérő zenei világ, ráadásul változatosabb is, ami még nehezebben befogadhatóvá teszi. Nem lehet felcímkézni, hiszen egyértelműen nem glam rock, ugyanakkor hard rocknak kemény, metálnak meg nem eléggé. Még a név se a régi, elhagyták a metál-umlautot, a lemez címe és ekkortájt a zenekar neve Motley Crue volt. Biztosan hatott rá a grunge is, de hát az sem volt egy egységes valami, ki tudná ezt ma eldönteni? Vannak, akik az alternatív metál zsánerbe sorolják, lelkük rajta. Azt sejtem, hogy a négy zenész és Bob Rock vesztenivaló nélkül készíthette el a dalokat, egy olyan kivételes állapotban, amikor semmi mással nem kellett, vagy nem akartak törődni. Nem szeretem a hosszú lemezeket, de erről nem lenne szívem semmit lehagyni. Mintha egyszerre lenne szólólemez és válogatás: bármi belefér, de csakis a legjobb dalok kerülhetnek rá.

A lemez Amerikában a top 10-ben debütált, de gyorsan lejjebb csúszott. Végül jókora bukás volt, főleg, ha elképzeljük, mennyibe kerülhetett a stúdiózás Bob Rockkal, kórussal, ésatöbbi. A zenekar két szék között a földre esett; sok korábbi rajongójukat elvadították, de újakat nemigen sikerült szerezni. És ha ezt lehet fokozni, a promóció sem volt sikeres: a kiadó, látva a bukást, nem erőltette meg magát, inkább a veszteségeket minimalizálták. Az akkor még megkerülhetetlen MTV-t is sikerült magukra haragítani. Történt ugyanis, hogy az interjú közepén a teljes zenekar kivonult a stúdióból, miután Nikki Sixx kilátásba helyezte, hogy kiveri a riporter fogát, mert nem tetszett neki a kérdés. A fogászat és a rock and roll már Dave Mustaine és a Metallica idejében se fértek meg együtt, most sem. 

De még nincs vége: a kudarc, bár biztosan megrogyasztotta őket, nem zilálta szét a zenekar egységét, közösen álltak neki a következő album megírásának. Egy még tökösebb, még modernebb lemezt terveztek, és a munka el is kezdődött. A kiadó persze futott a pénze után, és fűzték a Sixx-Lee párost, hogy vegyék vissza Vince-t, aki akkor még nem lelkesedett az ötletért, de hamar meggyőzték. Aztán csak kitúrták Johnt, aki maga is belátta (vagy ezt mondatták vele), hogy a Crüe igazi énekese Vince, és újra összeállt a legendás felállás. A következő Generation Swine lemez jó sokára jött ki, és bár rossznak nem nevezném, pont olyan vegyes volt, mint az itt bemutatott elődje – csak gyengébb. A dalok egy részét Johnnal írták, nyilván az ő hangjára, másokat Vince-szel, szóval vegyesfelvágott lett, de nem a jó értelemben.

A későbbi folytatás már jól ismert, meg nem is tartozik szorosan a tárgyhoz. Született még két lemez az eredeti felállással, mindkettő felejthető, majd 2008 óta semmi. (JAVÍTÁS: Ez nem teljesen pontos, ugyanis a New Tattoo album idején Tommy Lee nem volt a zenekar tagja, azon Randy Castillo játszott. Köszönet SecuRicsi-nek az észrevételt.) Ugyanakkor a régi státuszt sikerült visszaszerezni, a ki-számolja-már-hányadik újjáalakulás után most éppen egy gigantikus léptékű turnén lennének a Def Leppard és a Poison társaságában, de a vírus miatt egy évvel elhalasztották. A turné kapcsán – ahol minden bizonnyal mellőzik majd ezt a lemezt – akkora összegek forognak közszájon, amennyi nekünk nemhogy sose lesz, de felfogni se tudjuk. Próbáljunk csak mondjuk 130 millió dollárt sörre, ájfóntizenegyre vagy lélegeztetőgépre átváltani.

A Mötley Crüe élő legenda, a glam rock talán legfontosabb zenekara. Ezt semmi nem homályosíthatja el, még Vince Neil rocksztárhoz méltatlan pocakja sem. Az első 5 lemezük minden perce klasszikus, ráadásul a nekik járó elismerést is megkapták a maguk idején. Ez az, ami nem adatott meg a ’94-es albumnak, mert rossz korban, rossz név alatt érkezett. Ha ettől el tudsz vonatkoztatni, adj egy esélyt neki, szánd rá azt a 60 percet, és megtalálod majd az értékeit.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5816080376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fikusz70 2020.07.29. 12:00:28

Lehet, hogy keresztre feszítenek emiatt, de szerintem messze a legjobb Crüe lemez... Nincs az a Mikiegér énekhang benne.

SecuRicsi 2020.08.03. 12:23:37

Nagyon jó cikk, de egyetlen apróságra azért felhívnám a figyelmet:
"Született még két lemez az eredeti felállással..."
Nem született. A Generation Swine után két sorlemez kijött ugyan, de abból csak a Saints Of Los Angelest csinálta az eredeti négyes. (Meg a temérdek külső producer.) A New Tattoo-t ugyanis Randy Castillo (R.I.P.) ütötte fel, a turnén pedig Samantha Maloney játszott, akárcsak a kiadott koncert DVD-n, mert Tommy nem csak börtönben volt, de nem is volt a Crüe tagja. Akkoriban csinálta a (zseniális) Methods Of Mayhem lemezt.
"...mindkettő felejthető..." Ez mondjuk erősen szubjektív szerintem. A New Tattoo az abszolút mélypont is lehet, ha már akarunk egy ilyet keresni, bár vannak rajta jobb pillanatok, de a S.O.L.A. lemez szerintem bőségesen a jobb Crüe lemezek között van, sőt.
De ezektől függetlenül is köszi a cikket, élmény volt olvasni! :) (Nem mellesleg, nekem is ez a kedvenc Crue lemezem! ;)

moravsky_vrabec 2020.08.03. 23:19:27

@SecuRicsi:
Köszönöm az elismerést, örülök, hogy tetszett a cikk. Valóban, a New Tattoo lemezen nem a klasszikus négyes játszott, ezt jól benéztem. Megpróbálom javítani a szövegben is, bár még csak ismerkedem az admin felülettel :)

Gery87 2021.01.06. 19:04:03

Nem mondom hogy szar a lemez, mert bizonyára profi munka a maga nemében, de kb semmi MC nincs benne, egy nagy nulla amit kivált belőlem....az akkor divatos stílusban készült.........nekem ez bárki lehetne....Soundgarden......Pearl Jam....
Ekkora stílusváltást nem visel el a tábor....ez van....és nem is hiteles.
ha tatákról akarsz énekelni meg öngyilkosságról akkor ÚJ bandát kell alapítani!
Nem a korábbi sikerek farvizén nyomatni vmi teljesen mást!!!

Az emberekkel ez is a baj, nem bírnak leállni....tisztességben visszavonulni...

'91-ben vége a történetüknek.....azóta csak vergődnek......vannak "mer mérne"...(anno 30+ évesen nyilván nem mentek nyugdíjba).....de bárki bármit mond, akkor pont!
Az is bőven elég!:)
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum