Ismét a szokásos történet: adott egy, az 1970-es évek óta létező, iskolateremtő zenekar, amely a jelenlegi felállását tekintve nyomokban eredeti tagokat is tartalmaz, és amelynek aktuális kiadványa kapcsán bizony egyes ősrajongók is megkérdőjelezik a régi, jól bejáratott név használatának jogosságát.
Nyilvánvalóan a Kansas is tisztában van azzal, hogy lemezei ma már ilyen közegben készülnek, ám ha lehet, még tovább bonyolítja a helyzetet. Arra, ugyebár, eleve nem számíthatunk, hogy Steve Walsh énekes, Robby Steinhardt hegedűs-vokalista, vagy pláne a stroke-on átesett Kerry Livgren gitáros-billentyűs-dalszerző valaha is újra csatasorba áll. Mostanra azonban a megmaradt veteránok – Phil Ehart dobos és Rich Williams gitáros, de még Billy Greer bőgős is – kivonták magukat a nótaírásból (csupán a szövegekbe piszkálgattak bele), átengedve azt „nevelt fiaiknak”, Zak Rizvi gitárosnak és a két éve (!) csatlakozott Tom Brislin billentyűsnek. Na, vajon mennyire tekinthető egy ilyen produktum valódi Kansas alkotásnak, illetve mennyire egy Kansas tribute társulat munkájának?
A kérdés eldöntése természetesen nem ennek az írásnak a feladata, a The Absence of Presence mindenesetre egy jól sikerült, kellemesen hallgatható dalgyűjtemény. Ráadásul különösen szépen, élő módon szól, Greer basszusgitárja is rendesen előre tolva duruzsol a fülbe. Felvonul itt minden, a bandára jellemző stílusjegy, hangszerelési megoldás és dallamfordulat, ami 2020-ban persze rég nem számít már újszerűnek és előremutatónak, viszont ma is élvezetes. Még csak az a vád sem érheti a korongot, hogy egy, a nagy hatású rocklegenda pozíciójában elkényelmesedett, puszta biztonsági játékot űző csapatot mutat, hiszen a „fiatalok” hallhatóan motiváltak, bizonyítani akarnak. Brislin a záró The Song The River Sangben az énekhangját is megcsillogtatja.
Az megint külön téma, hogy a Kansas a jelenkorban a csúcskorszak tagságával sem volna már az a meghatározó jelentőségű, mind a progresszív, mind az AOR irányzat alakulását komoly mértékben befolyásoló formáció, mint hajdanában. A világ továbbhaladt, ez ilyen egyszerű. Eharték pedig elég, ha megőrzik önazonosságukat – utoljára a 80-as években próbáltak idomulni az akkori hangzásvilághoz –, ahogy a The Absence…-en is teszik, és igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni magukból. Ennek fényében a progos címadó tételt a maga közel nyolc és fél percével ugyanúgy jólesik hallgatni, mint hagyományosabb rock vonalról a Circle of Illusion - Animals on the Roof kettőst.
A lírai szerzeményeket ugyanakkor nem tartom az album erősségeinek. A Memories Down the Line nem csak a Kansastől, de bárki mástól szürkének hatna, bár a kibontása mesteri. Ugyanígy a Never is maximum a „jó, de nem nagy durranás” kategória nálam. Szóval érzékelhetők a Rizvi-Brislin (kimondva is vicces, nem csak leírva…) tandem képességeinek a határai, noha egy-egy remekbe szabott billentyű-vagy hegedűszóló ezeket a számokat is fel tudja dobni, vagyis a „Kansas-díszdobozba” csomagolva eladhatók.
A lemez hatalmas büszkesége ellenben a Throwing Mountains. Ebben sincs semmi, amit ne hallottunk volna korábban – jóllehet Kansas-viszonylatban azért fülbeötlően súlyos dalról van szó –, viszont az első hangtól az utolsóig óriási. Epikus, de nem túlzottan pátoszos, bőven hagy teret a hangszeres játéknak, mégsem zenélik túl, és Ronnie Platt énekes is ebben találta el a témáit a legjobban. Mondhatni, már ezért az egy nótáért érdemes volt egyesíteni a kreatív energiákat, sőt a banda 21. századi munkásságának talán leginkább időtálló darabja ez.
A The Absence of Presence időtálló volta már más lapra tartozik. Nem szól (nem is szólhat) az örökkévalóságnak, a klasszikus anyagokhoz sem tud sokat hozzátenni, de a maga helyén kezelve nagyon is tisztességes teljesítmény.
