Nyakunkon az ősz és megkönnyebbülten sóhajthat fel minden valamirevaló keményzene kedvelő: végre nem kell  kellemetlenül teleizzadni kedvenc Immortal pólónkat, sőt mi több lelkiismeretfurdalás nélkül lehet My Dying Bride-ot hallgatni miközben az ablakon végigfutó esőcseppek táncában gyönyörködünk.

Most azonban még (legalábbis míg ezeket a sorokat írom) nyár van, jobban mondva nyár vége, és ez a tény ellentmondást nem tűrően sodorja a mélydepresszió szélére az ország alsó és felső tagozatosait (is). Enyhítendő a nyár elmúlása felett érzett gyötrelmen, összegyűjtöttem néhány olyan előadót akik kifejezetten az örömkeltés bizniszében utaznak és mindezt a rockzene keretei között művelik. Ha mindenképpen műfaji billogot szeretnénk sütni ezekre a zenékre, akkor nevezhetjük őket comedy rock-nak, vagy novelty music-nak, de ne okoskodjunk nagyon és maradjunk annyiban, hogy a közös kapocs szimplán a hülyeség.

"Weird Al" Yankovic

A fizimiskára Balázs Pali és egy urológus keresztmetszetén elhelyezkedő Weird Al tulajdonképpen az amerikai Irigy Hónaljmirigy, aki a konkrét paródiákon túl ugyan saját dalokkal is büszkélkedhet, ám azok is többnyire egy adott előadó stílusában fogannak (pl. a Rage Against the Machine-es I'll will sue ya). Yankovic ereje abban rejlik, hogy bár gátlástalan parodista, mégsem lépi át az irónia és a gúny közötti határvonalat, így bármennyire is görbíti a tükröt, még az "áldozatai" sem tudnak rá igazán megorrolni. 

Nem csak a nótákat, de a hozzájuk tartozó klippeket is előszeretettel mártja jó adag hülyeségbe, én például Michael Jackson Bad-jét kifigurázó videó (Fat) jóvoltából találkoztam először a művész úr munkásságával, de hűen a blog szelleméhez most mégis inkább ezt a remek Nirvana oltást választottam.

Tenacious D

Jack Black és Kyle Gass duója a comedy rock esszenciája, ami a klasszikus kardozós sárkányos heavy metalból (is) táplálkozik, de nem parodizálja a műfajt, inkább piedesztálra emeli és végül ez a túltolt rajongás válik a humor forrásává. Adott két (szó szerint) súlyos faszi, akik vagy arról énekelnek, hogy Ronnie James Dio (R.I.P) a legnagyobb király vagy, hogy a metál örök és elpusztíthatatlan, de legendás szexuális erejük is visszatérő téma, akárcsak lankadatlan igyekezetük, hogy megírják a világ legfaszább dalát. 

Végül csak egy tribute-re futja az erejükből, ami viszont bőven elég ahhoz, hogy lenyomják az ördögöt, akit a régi haver Dave Grohl alakít nagy átéléssel.

Electric Six

Az elektromos hatos detroit-i társaság lévén lehetne akár garázs-rock zenekar is, ők mégis inkább valami sokkal eklektikusabb műfajban utaznak, ahol a rockon túl jól megfér egymással a funk, a szintipop, a new wave és a disco (meg még sok minden más). A humoruk meglehetősen egyedi, már-már szürreálisnak mondható és a hasonlóan bizarr vizuális körítéssel működik igazán. A Gay Bar klippjében Abraham Lincoln "tornázik", a Danger! High Voltage videójában az Errol Flynn-nek és/vagy John Waters-nek öltözött Dick Valentine frontember és egy hasonlóan excentrikus hölgy közötti szexuális feszültség kerül bemutatásra, de a Dance Commander nappaliban tombolós vizuálja is bizarr élmény.

Bár a 99-es megalakulásuk óta folyamatosan készülnek a lemezek, mégiscsak a debüt album Fire a legjobb alkotásuk, tele fogós, táncolható dalokkal, de hát így van ez a viccekkel: elsőre ütnek a legjobban. 

Richard Cheese and Lounge Against the Machine

Mark Jonathan Davis (nem, nem a Korn frontembere), alias Richard Cheese és bandája nem csinál mást, mint fogja az elmúlt pár évtized rock, metal, hip-hop, r'n'b slágereit és átfogalmazza őket búgó hangon előadott lounge zenévé. És, hogy mi ebben a vicces? Képzeljük csak el, hogy milyen lehet az mikor Frank Sinatra vagy Dean Martin egy las vegas-i bárban azt dudorássza, hogy People = Shit. Na ugye.. A recept immáron 20 éve működik, azóta kb. mindenki feldolgozásra került, aki valaha megjárta a slágerlistákat, idén pl. az Iron Maiden Number of the Beast-jére építve (Numbers of the Beast) jött ki az új lemez, természetesen nem csak Iron Maiden dalokkal. 

A vicc talán azért működik minduntalan, mivel azon túl, hogy a srácok ügyes zenészek, illetve Richard Cheese kiváló frontember, remekül választanak alapanyagot. Minden ami elsőre összeegyeztethetetlennek tűnik a bárzene világával, azt ők megcsinálják a közönség meg dől a röhögéstől. Így lesz pl. vidám swing nóta a Rape Me-ből a Nirvanatól vagy a Radiohead Creep-jéből, de hasonlóan mókás Trent Reznor helyett Richard Cheese szájából hallani, hogy "I wanna fuck you like an animal..."

Dethklok

A Cartoon Network Adult Swim-jének (virtuális) házi zenekara, ugyanarra a koncepcióra épít, mint a Damon Albarn féle Gorillaz, ha úgy tetszik ők a majmok death metal megfelelői csak sokkal gátlástalanabb formában. A bábmester pedig Brandon Small stand-up komikus, aki nemcsak a hangját kölcsönzi a Dethklok három tagjának az ötből, de a dalokat is ő írja, illetve adja elő (néha napján élőben is, kiegészülve néhány session zenésszel). A humort a keretsztori adja,  konkrétan, hogy a Dethklok a világ legsikeresebb metál bandája, akikért megőrül a fél világ, azonban teljesen életképtelenek, illetve minden heavy metallal kapcsolatos közhelyet kimerítenek. 

Több híres-hírhedt zenész magára ismerhet a karakterekben, személyes kedvencem a kokainfüggő (vagyis inkább kokain-fanatikus) Dr. Rockso, a Rock and Roll bohóc, akit gyaníthatóan Axl Rose ihletett. A Metalocalypse ezidáig 4 évadon át borzolta a kedélyeket míg végül az Adult Swim el nem kaszálta, bár Brandon Small mindenes szerint még kiszorítanak egy záró évadot a több milliárd Deathklok rajongó legnagyobb örömére. 

Flight of the Conchords

Jemain Clement és Bret McKenzie duója leginkább a Tenacious D-vel rokonítható, legalábbis az alapkoncepció igencsak hasonló: két lúzer zenész azon iparkodik, hogy befusson, azonban az ő kalandjaik sokkal földhözragadtabbak: új zélandi bevándorlóként próbálnak megfelelni a mindennapok kihívásainak New York betondzsungelében, miközben a sztorit olyan karakterek színesítik, mint a teljesen alkalmatlan menedzserük Murray vagy egyetlen rajongójuk, Mel. Az HBO által felkarolt sztori két évadon keresztül futott, a duo egyszálgitáros funkos/folkos dalai pedig epizódonként, a kerettörténetbe ágyazva csendültek fel, tulajdonképpen a narratíva részeként. 

A harmadik évad végül nem készült, a srácok kicsit belefásultak a sorozatba, de a zenekart azért nem oszlatták fel, időről időre fellépnek, ha úgy tartja kedvük. Aki még nem találkozott a Conchords-al, az jó ha tudja, hogy nem feltétlenül fogja könnyesre röhögni magát rajtuk, ők annál sokkal közérzetibb humort képviselnek, de a dalok amúgy rendben vannak, bár való igaz, hogy csak a háttérsztorival együtt működnek igazán.

Irigy Hónaljmirigy

Utoljára általános iskolás koromban hallgattam (illetve inkább hallottam)  Mirigy lemezt, akkor jött ki a Fetrengés (1994), azóta aztán csak néha napján botlottam beléjük, többnyire valamelyik kereskedelmi televízió humorosnak szánt műsorában tűntek fel, vagy valami egyéb hakni showban dáridóztak. Nem éreztem erősebbnek a műsorukat egy átlag Szeszélyes Évszakok epizódnál, így bűntudat nélkül váltottam csatornát valami szórakoztatóbb program reményében. Végül jelen írás apropóján kerültek ismét a látóterembe, úgyhogy előszedtem újfent a Fetrengést, hogy megnézzem megőrizte-e a szavatosságát vagy feltétlenül egy hatodikos humorérzékére van szükség a maximális élvezethez. A nosztalgia gyakran megszépíti a dolgokat, de ahogy már nem a Delta Force a kedvenc filmem, úgy talán a Fetrengés esetében is képes vagyok objektív véleményt formálni. Azt, hogy mit gondolok kivételesen nem árulom el, döntse el mindenki maga, hogy bejön-e neki az Irigymirigy humora, annyi viszont biztos, hogy Weird Al magyar követőiként itt a helyük ebben a válogatásban.

A végére nem maradt más, csak a tanulság, ami talán annyi, hogy nehéz műfaj ez a humor-rock, hiszen keskeny a határ a kínos és a vicces között és bizony még a zsáner nagyágyúi is beégetik magukat néhanapján egy-egy rosszul sikerült tréfával. Amúgy meg, hogy kinek mi a vicces teljesen szubjektív, egy a lényeg: elkezdődött az iskola, villany leó! 

Képek forrása: Kyle Cassidy, Gregory Perez, C. Garrett Padilla, Flickr, starbright31, Ken Owen