Meglepően jó lett Marilyn Manson új albuma! Ezt azért írom így, mert nem mintha például a The Pale Emperor, vagy a Heaven Upside Down ne lett volna az, de azért így, bőven túl  a zeniten, ötven felett ritkán alkot nagyot egy már igazán, talán többször is szétesett előadóművész. Akaratlanul is be-becsúszik egy-két üresjárat. Viszont most már háromnál jár a korábban sorozatban rossz albumokat gyártó botrányhős újabb dicső sorozata, ami ha nem is emeli már őt a korábbi magasságokba, a rajongóknak azért csak okoz néhány kellemesebb percet, örömteli mosolyt. Sőt,  kicsit spoilerezve talán azt is meg merem kockáztatni: ebből az újkori "trilógiából" talán ez lett a legerősebb dalcsokor!

Azért az elég gáz volt, sosem felejtem el, hogy 2005-10 között, talán még azután is kicsivel az összes akkori, még a kezdő metalos korszakomból "örökölt" kedvencem gyenge albumokat szállított, mintha csak muszáj lett volna (rátok nézek, Korn, Slipknot és igen, Marilyn Manson!), már ha méltóztatott lemez kiadni, ugyebár... (khm, System Of A Down). Ekkor kezdtem el nagy iramban másfelé andalogni, amit azóta sem bántam meg, viszont a fanatizmusom ezen formációk felé azóta sem nyerte vissza az akkori, régi fényét, még akkor sem, ha azóta egy-kettőtől kaptunk remek albumokat, ügyes megmozdulásokat. Megmaradt a tisztelet és a kiemelt figyelem, de semmi mindent tudni akaró, okostojás, fansiteokat olvasgató hátszél nincs már. Talán jól is van így, előbb-utóbb úgyis levedlettem volna. Ne értsetek félre, ezek a csapatok sem ölték meg az irántuk tanúsított  figyelmemet, de hogy erősebb sem lett, az már egyszer szent!

Ennek mi köze ehhez a lemezhez? Az, hogy mint láttátok, Manson és már lassan tizenöt éve folyamatosan, szinte követhetetlenül rotálódó csapata is ott van a felsorolásban. Azóta igazából a klasszikusokat nem számolva csak a bevezetőben nevezett korongokat hallgattam tőle nagyobb mennyiségben, az Eat Me, Drink Me még mindig az az album, amit egyszer, de szó szerint egyszer sem tudtam végighallgatni ettől a szebb napokat is látott abszintkirálytól (nézd csak, most láttam, hogy leállt az abszintivással!). És még az a vád sem érhet, hogy nem próbálkoztam a hallgatásukkal, de a katarzisélmény rendre elmaradt, ezeket orvosolta, orvosolja a most már háromra nőtt "jó" sorozata Mansonnak, ha így halad, még tisztességesen fog nyugdíjba vonulni! Mellékes gondolat: mert volna annak idején bárki is fogadni arra, hogy még 2020-ban is élni fog Manson?

Én már azzal nem is foglalkozok komolyabban, hogy mikor kivel írja az új albumokat, még akkor sem, ha erre a lemezre olyan furcsa kollaboráció is állt össze, mint a Shooter Jennings - Manson duó. A végső szót úgyis az egóval azért bőven rendelkező hősünk mondja ki, legalábbis remélem. Persze nem árt, ha nem fakezű dalírókkal dolgozik az Antikrisztus fia, de ez a veszély nem is állt fent most sem, a legapróbb mértékben sem! Jenningsnek azért elég jó ajánlólistája van.

Egyet viszont nem tudok nem észrevenni: a számok nagy része mintha akusztikus gitáron és zongorán íródott volna (talán ezt támasztja alá a japán kiadás két bónusza). Nincs ezzel gáz, hiszen remekbeszabottak, gondosan kidolgozottak a témák és ahogy írtam is, jól megírt dalokról szól most a történet, viszont végig hallani, hogy most, a lázadás ellenére is egy nyugodtabb hangnemet jelöltek ki célnak (jajj, nem ciki már a "get behind me Satan", meg a "sick-sick-sick of you" ebben a korban?). Azt viszont még most, mielőtt megijednétek, kiemelném: még véletlenül sem idétlen, erőltetett, másodvonalas country/blues dalokat hallani a We Are Chaoson! Ha nagyon akarnám, inkább a Mechanical Animals kevesebb elektronikával kísért gondolati utódjának tudnám berakni a sorba, ami az én részemről egyértelmű dicséret, hiszen az még egy igazi klasszikus volt!

Persze nagy bátorság volt a címadót berakni első promós dalnak, mivel a maga csendességével még engem is egy jó nagy nyelésre késztetett, de a korong egészében szépen megállja a helyét, még ha kicsit koránra is pakolták a listán. Persze van itt vadság (Red, Black And Blue, Don't Chase The Dead, Infinite Darkness), van nyugodtabb szám is (pl. az előbb említett We Are Chaos), de érdekesség is: a Paint You With My Love által pedig mintha egy késői Elvist szólítanának meg (főleg a refrénnel!). Nem mondom, hogy nincs töltelék, mert biztos lesz, akinek ez, vagy az a szám valakinek nem jön majd át, természetesen mindenkinek szíve joga megválasztani a jobban tetsző pillanatokat. Egyben hallgatva viszont nagyon ott van a We Are Chaos!

Azért hosszú dalszerzés ide, vagy oda, csak-csak akad egy-két áthallás is: a Half Way And One Step Forward zongorasávja nem kicsit hajaz a Coldplay Clocksára, a Don't Chase The Dead refrénjéről meg valamiért folyton a Man That You Fear jut az eszembe az Antichrist Superstarról . Ennyi talán még belefér egy ilyen lemeznél, ilyen korban, ennyi dallal az öreg háta mögött. Főleg olyan számok társaságában, mint például egy blues témából indító, az egész album legjobb refrénjén hozó Solve Coagula. Ez, valamint a Broken Needle a lehető legjobb módon, ízlésesen, hangulatosan zárja ezt valamilyen szinten furcsa lemezt. Furcsa? Olyan szempontból igen, hogy ennél dallamosabbat, felszabadultabbat, színesebbet még nem nagyon lehetett hallani Mansontól, akárhogy is igyekszek visszaemlékezni. Még furcsább, hogy ez még jól is áll neki!

Nem hittem volna, hogy valaha még ilyet írok, de született egy olyan Marilyn Manson album, ami szinte teljes mértékben tetszik! És pont azért, mert kicsit más, mint vártam volna! Mintha az idén már huszonkét éves Mechanical Animals űrlény főalakja, Omega ráncos kezeivel felütötte volna a képzeletbeli fényképalbumát és a túlcsorduló emlékektől könnybe lábadt, szarkalábas szemeivel a szobában körbenézve felkapta volna az akusztikus gitárját, hogy felelevenítse az egykori fénykor emlékeit. Értelemszerűen ennyi év után már nem kell akkora sokkhatással számolni, mint annak idején, de a Manson dalain felnőtt, korosodott rajongók biztosan örömmel fogják majd hallgatni a We Are Chaost. Bárcsak ne lett volna ott az a második bekezdésben említett időszak...