Miután Tom Angelripper 2018-ban hirtelen kirúgta az egész zenekart maga mellől egy üzenetküldő alkalmazáson keresztül, a rajongók meglepődtek de hamarosan megnyugodhattak a klasszikus korszak gitárosának, Frank Blackfire csatlakozásának hírére. Ezentúl Tom felvette Stefan "Husky" Hüskens dobost, aki csak rövid ideig töltötte be a pozíciót és hamarosan Toni Merkel vette át a helyét, valamint Yorck Segatz második gitárost, így a Sodom négy évtizedes története során először lett négytagú.
Ez a félig régi/félig új felállás bemutatott két EP-t, a 2018-as Partisan-t és a 2019-es Out Of The Frontline Trench-t. Mindkét EP megmutatta, hogy a Sodom kibővített változata milyen lesz és mire számíthatunk: Tom bácsi visszatér a gyökereihez, a '80-as évek és a Persecution Mania/Agent Orange irányába megy.
Harminckilenc év és számtalan felállásváltozás után most itt vagyunk a zenekar tizenhatodik lemezével, amely az első amit kvartettként vettek fel. De mit változtatott ez a Sodom hangzásán? A Genesis XIX nem a legjobb, de érezhető a megújult energia és szenvedély a zenekar hangzásában. A dalok felpörgetett tempóval és lecsupaszított nyerseséggel rendelkeznek, minimális rétegződéssel. Összességében ez a gyors, sallang nélküli thrash a műfaj durva és nyers oldala felé tolódik. A zenekar egészen '80-as évek közepéig utazott vissza az időben, aminek az a következménye, hogy produkció minősége valahol egy analóg garázsfelvételnek hangzik, kb. ugyanazok lehettek a stúdió- és keverőbeállítások, mint az akkoriban megjelent lemezeknél. Ezúttal olyannyira régi iskola hangzása van az albumnak, hogy az idősebb rajongók számára kellemes, de a régimódi, nyers jellege sokkoló lehet azok számára, akik megszokták az In War and Pieces és a Decision Day ehhez képest szinte kifinomult hangzását. Azt pedig, hogy két gitárjuk van csak akkor fogjuk értékelni, amikor a zenekar élőben játszik, mivel az albumon az, hogy egy vagy kettő többé-kevésbé ugyanaz, noha az általános gitármunka nem távolodik el attól, amit a zenekartól megszoktunk, de a dallamokra kevésbé hajlamos Blackfire energiája és egyedi stílusa erősebbé teszi az albumot.
A baj az, hogy az album nagy része árnyalatok nélkül támadja a hallgatót, és a változatosság is hiányzik. A bonyolultabb elemek teljes hiánya nem lenne olyan rossz, ha a produkció súlyosabb hangzást és kivitelezést kapott volna, de az olyan egyszerűen megközelített számok mint pl. a The Harponeer és a címadó, hétperces Genesis XIX dagályosak és túl hosszúak. Még az ésszerűbb hosszúságú dalok is a zenekar által preferált pár riff plusz egy szóló szerkezet mellett nem tartanak sehova, mint az Euthanasia és a Glock’n’Roll. Ez nem azt jelenti, hogy néhány szám nincs a megfelelő minőségi szintre hozva (mint a Sodom & Gomorrah, Indoctrination és a Friendly Fire), de sajnos ezek a hosszabb dalok - különösen a Genesis XIX - nem nagyon ragadnak meg az ismételt hallgatások után sem.
Sajnos a dalok nagy része egymással is felcserélhető. A hagyományos thrash pillanatok a lemezen a közvetlen és egyszerű címadó dal, a Glock 'n' Roll és a Waldo & Pigpen felidézik a 90-es évek végét, és van néhány modernizált is, mint például a The Harpooneer, amely egy kis levegőt hagy a non-stop darálás közben, ami kimondottan jó, mert az album a lassabb pillanataiban is alig tart szünetet pár másodpercig. Az egy óra játékidő túl hosszú, vágni kellett volna a számok hosszából és például a Dehumanized vagy a punk Indoctrination visszatartható lett volna egy jövőbeni EP-hez.
A legnagyobb problémám ezzel az albummal kapcsolatban az, hogy van itt minden a thrash himnusztól az epikus 6 perces dalokig, de nem tűnnek ki egymás közül, a hallgató nem érezheti másnak az egymást követő számokat. Míg az egyes dalokat önmagában jó és szórakoztató hallgatni, albumként azt kezdem érezni, hogy nem rossz, de semmi különös. Úgy gondolom, hogy a Genesis XIX egy kis szerkesztésből mindenképpen profitálhatott volna és jóból nagyszerűvé válhatott volna karcsú, átlagosan 40 perces thrash lemezként.
Tizenkét dal, cirka 55 perc még mindig ugyanazokon a háború által sújtott harctereken, de most megnövekedett vadsággal tették ezt. Megérdemli a helyet egy lelkes rajongói gyűjteményben, de a többieknek mérsékelten ajánlom.
