A női énekkel előadott, okkult szövegvilágú retro rock műfaj - találóbb és rövidebb definíciót sajnos nem tudtam megfogalmazni - az előző évtized egyik nagyobb underground hulláma volt. Az irányzat mára leszálló ágba került, megtörtént a lemorzsolódás, és úgy tűnik, hogy a svéd Blues Pills és a finn Jess and The Ancient Ones maradtak azok, akikkel tartósan számolni lehet. Az Avatariumot jómagam a metal színterhez sorolom, a nagy ígéret, The Devil's Blood pályája idő előtt tragikus véget ért, a követőknek pedig a népszerűségi rátán a sereghajtói szerepkörből nem sikerült szintet lépniük.

A magyar Devil Seed - bár ők is metalos irányból ragadják meg az irányzatot - és az amerikai Mount Salem mellett azonban van még egy zenekar, akik a műfajbéli privát listám élmezőnyében foglalnak helyet. A német Demon Incarnate-ről van szó, akik a hullám kezdetén, 2010-ben alakultak, majd a manapság a kezdő zenekarok számára sajnálatosan ismeretlen demós korszakot követően, hat éve jelentkeztek az első lemezzel. A csapat azóta beállt a kényelmes, három évenkénti lemezkiadásra, illetve a diszkográfiába időközben becsúszott egy EP is. A zenekart a Key Of Solomon című második koronggal ismertem meg, amit a megjelenése környékén többször lepörgettem, aztán az album a túlkínálat áldozatává válva a polcon ragadt. A Leaves of Zaqqum megjelenésének hírére kaptam fel újra a fejemet az amerikai énekesnővel dolgozó németekre.

A két átvezetővel együtt tizenegy tételes korong egy negyven perces időutazás, mely nem a hatvanas-hetvenes évek fordulójára, az irányzat origójának, a Coven zenekarnak a csúcskorszakába vezet vissza. Jelen esetben inkább a nyolcvanas évek legelejének amerikai doom mozgalma, a The Obsessed, a Pentagram, illetve a St. Vitus világa a zene kiinduló pontja, de időnként természetesen beszűrődnek a megkerülhetetlen ősi rock hatások is. Magyarán a hajszálgyökerek mégis a hatvanas-hetvenes fordulójára, azaz az Ozzy-s Black Sabbath első korszakához vezetnek vissza. Ha már a gyökerek szóba kerültek; a borítón szereplő fa, a Zaqqum, ami a Korán szerint a pokolban gyökerezik. A lemez tematikája pedig részben eköré épül.

A nyitó In Disguise irányba is állítja a hajót, felkészíti a hallgatót, hogy mi vár rá az előtte álló szűk háromnegyed órában. A két gitáros, Jan és Donny hathúrosai középtempósan zakatolnak a Kai és Matz által működtetett ritmusszekció egyszerű alapjaira. Lisa hangjában pedig ott van a 60-as évek hippi mozgalma, avagy Janis Joplin stílusa. A kortársak közül a finn Jess and The Ancient Ones Jasminja az, aki hasonló stílusban adja elő magát, de még a kolléganő dallamai általában gyorsan fülbe ragadnak, Lisa tekergő énekdallamai lassabban rögzülnek, nehezebben találnak utat a hallgatóhoz. A németek muzsikája egyébként is kevésbé refréncentrikus, mint a finn csapaté. A tempók terén hiányolom a változatosságot, jóllehet, ez a stílus alapvetően nem a dinamikai sokszínűségről szól... Mindenesetre egy-két pörgősebb téma jelentősen dobna az anyagon, a dalok ugyanis szinte kizárólagosan a középtempó alsó tartományaiban menetelnek, így az énekesnőre maradt a feladat, hogy vokáljaival változatossá, vagy legalábbis színesebbé tegye a nótákat.

Ettől eltekintve a Leaves Of Zaqqum alapvetően rendben van, hozza a kötelezőt, amit a stílus képviselőitől megszoktunk és elvárunk. A To Resist Candlemass/Avatarium vonalon mozgó epikus doom nyitótémája közel áll az előző korong világához, a Black Veil pedig a hatvanas évek közepének stílusában fogant gitárszólójával és az énekesnő suttogó dallamaival hívja fel magára a figyelmet. A Lunar Majestic a lemez leginkább doomos szerzeménye, a maga egyszerű, lassan őrlő riffjeivel és a hipnotikus énekkel. Kiugró dalt azonban nem tudok megjelölni, a lemezzel teljes terjedelmében érdemes ismerkedni. Manapság már nem jelennek meg heti-két heti rendszerességgel ilyen jellegű lemezek, így a Leaves Of Zaqqum érdemes lehet a stílus híveinek figyelmére, revelációt azonban nem szabad várni tőle!