A vidékiség sok esetben táplálja a kreativitást, főként akkor, ha az ember erősen unatkozik. Az unalom reciproka a kultúra, amibe aztán mindenféle művészeti ág beleszuszakolható, élen a zenéléssel. Ha szűkebb lakókörnyezetedben nincsenek jó zenekarok alapíts egyet, ha nincs hol fellépni, old meg magad. Ez a gondolat áztatta a kaliforniai sivatag homokját is, amiből végül a (varázs)gomba módra szaporodó bandáknak köszönhetően kisarjadt a palm desert-i zenei színtér.
Tudatosan nem stoner rock színteret írok, és bár nem alaptalanul forrt össze a szcéna a különböző tudatmódosító szerek iránti rajongással, túl könnyű lenne ezzel definiálni egy olyan rendkívül sokszínű zenei kollektívát amiből kinőtt a Kyuss, a Queens of the Stone Age, vagy Josh Homme szerelem projektje, a Desert Sessions.
Az ötvenezres Palm Desertet nyugodtan nevezhetjük kisvárosnak kb. 200 km-re az olyan metropoliszoktól, mint Los Angeles vagy San Diego, ami pont az a lélektani távolság amit nem feltétlenül szívesen tesz meg oda-vissza egy igényes (vagy bármilyen) szórakozásra vágyó fiatal. Mit van mit tenni, irány a sivatag, ahol mindent lehet mégpedig jó hangosan. A gerjedő-morajló gitárok hangja maximum néhány prérifarkasnak okozhat kellemetlenséget, a droghasználat mecénásai pedig megfelelő búvóhelyre lelhetnek a homokdűnék árnyékában a rend buzgó őrei elől. A 80-as évek közepén alakult Yawning Man kezdte a “kiköltözést”, és nagyjából az ő nevükhöz fűződnek az első sivatagi bulik, melyekhez benzines generátorokkal csiholták a szükséges tápfeszültséget, így nem kellett egy komplett marketing csapat, hogy nevet találjanak a rendezvénysorozatnak, egyszerűen elnevezte magát: Generator Party. Igazából nem is rendezvények ezek, sokkal inkább spontán kirándulások sorozata, ami néha csak egy sima barbecue a haverokkal, olykor meg előkerülnek a hangszerek is, aztán hadd szóljon. A Yawning Man muzsikájából is ez a természetesség árad, trippelős-pszichedelikus folyamatzene, órákig tartó jammelés amit napnyugtától napkeltéig bírtak tolni a srácok, köszönhetően a különböző narkotikumok élénkítő hatásának.
Mario Lalli gitáros-énekes, központi figurája és motorja a színtérnek, akit a pattanásos Josh Homme is áhítattal figyelt, illetve szépen merített is a játékából. Ugyancsak figyelmet érdemel Lalli másik zenekara, a Fetso Jetson, ami a Yawning Manhez képest talán kevésbé experimentális, több benne a surf meg a punk, de ugyanúgy süt belőle az önfeledt “leszarom-attitűd”, semmi sallang, semmi póz, totális feelgood zene. Nick Nava, a desert rock veterán Solarfeast basszere szerint ezért a természetességért részben a klíma a felelős: a sivatagi punk nem festi magát vagy állít taréjt cukros vízzel, 40 fokban izzadsz mint a parizer és az egész egy perc alatt a nyakadba folyik.
A színtér másik sarokköve Zach Huskey, aki a Dali’s Llama élén örvend lokális hírnévnek és bár civilben könyvtárosként melózik, ez nem csorbítja a hitelességét, sőt nála valódibb arcot nehéz lenne találni. Feleségével, Erica-val alapították a bandát 93-ban és a DIY hozzáállásuk a mai napig töretlen: saját labeljük alatt jelentetik meg lemezeiket, Zach egy 100 dolláros Epiphone SG-n tolja évtizedek óta, sőt saját bevallása szerint 1990 óta ugyanazzal a cuccal, ha pedig ihletre vágyik, akkor kimegy a sivatagba autókázni és/vagy lövöldözni egyet. Az olcsóság nem megy a minőség rovására, és a Dali’s Llama csak azért nem játszik több ezres tömeg előtt, mert Zach és Erica így akarja. Hiába no, ilyen ez a sivatagi romantika, hasonlót tán csak a Darkthrone produkál egy pár fokkal hidegebb éghajlaton. Az alábbi videón is elég rendesen érződik a csináld magad attitűd, plusz külön érdekesség, hogy Scott Reeder Kyuss basszer üti a dobokot keményen.
Ha már a desert rock illuminátusaival ismerkedünk, feltétlenül szót érdemel Sean Wheeler, aki a punkot adagolja ahhoz a keverékhez ami a desert rock hotrodját hajtja. Már Dali’s Llama esetében sem egészen helytálló a palm desert-i színtérről beszélni (a stigma a “popsztár” Kyussnak köszönhető, akik Palm Desertből mutatták meg a világnak a sivatagot, Zach és Sean lakcímkártyáján viszont Palm Springs szerepel, így illendőbb lenne low desert szcénáról beszélni, de igazából tökmindegy, Palm Springs ugyanolyan mint Palm Desert, csak kicsit több a turista meg a golfklub) , Wheeler meg szinte a palm springs-i tájkép része, igazi őslakos, aki mellesleg úgy néz ki, mintha Tom Waits Keith Richardsnak öltözött volna, helyi rock n’ roll legenda, aki a Throw Rag élén olyan punk-kocsma rock-country színházat csinál ami páratlan a maga nemében, de nagyszerű a Sean and Zander déli gótikája is, ahol Zander Schloss Circle Jerks basszerral rúgják a port kettesben.
A Lalli-Huskey-Wheeler trió soha nem kergette a sztárságot, így az nem is jött, igaz ők csak jól akarták érezni magukat és néha zenélni a haveroknak, szemben mondjuk a Ginger Elvissel, aki először a Kyuss-al csak átpillantott, majd Queens of the Stone Age-el át is lépett a nagybetűs rockzene világába.
Nem lenne azonban teljes a történet Chris Goss stoner pápa nélkül, aki a Blues for the Red Sun producereként kihozta a Kyussból a bennük rejlő potenciált, de a Masters of Reality vezéreként is többször megmutatta a tanoncoknak, hogy miről is szól a stílus (a Deep in the Hole meg is kapta a simogatást ITT a blogon). Goss segítségével a Kyuss sikeresen reprodukálta a stúdióban, illetve lemezen is azt a zabolátlan hangzást és játékot, amit a nagy elődöktől szívtak magukba, majd a feloszlást követően ezer kreatív darabra szakadva (Hermano, Unida, Slo burn, Vista Chino, Mondo Generator, Queens of the Stone Age, stb.) termékenyítették meg a low desert környékét. Azt persze még a prérifarkasok is tudják, hogy a QOTSA vitte a legtöbbre, és bár dekára kimérhetők az összetevők Homme zenéjében, dalszerzői képességei vitathatatlanok. Érik már egy Nirvana párhuzam, úgyhogy most el is lövöm: zenerajongó kisvárosi csávó kellőképpen eklektikus ízléssel megáldva úgy dönt gitárt ragad és maga is zenélni kezd, majd a mindenhonnan összehordott hatásokból csinál valami olyat amitől betérdel a szakma meg a közönség is. Ahogy Kurt Cobain sem hagyta cserben a régi haverokat (Melvins), úgy Josh Homme se kizárólag Elton John-al pezsgőzget egy aranyszínű Bentley hátsó ülésén: a Desert Session-ökön szívesen látja vendégül a régi bandát, sőt a Throw Rag-et is elvitte turnézni miután Wheeler simán megkérdezte, hogy mi lenne ha?
Bár amit Homme átszűrt a sivatagi életérzésből a nagyközönség felé egy kissé idealizált kép (Zach Huskey emlékeiben a generátor partik többnyire verekedős-késelős balhéként élnek, ahol minden részeg kretén ott ugrál a hátadon miközben egy homokvihar közepén igyekszel zenélni), valahol mégis igazi, én legalábbis hajlamos vagyok elhinni neki ebben a hazai negyven fokban, mikor bizony nagyon jól tud esni egy hideg sör mellé a kaliforniai low desert muzsikája.
