Felütésként magyarázkodással kell kezdenem; a RockStation hasábjain van-e bármilyen keresnivalója a synthwave műfajnak?! Egyáltalán mit értünk a kifejezés alatt... Két-három éve még magam sem tudtam, hogy pontosan miről is van szó, mindenesetre az elnevezés egy született rockernek nem sok jót ígérhet. Egy jóérzésű metalostól távol kell, hogy álljon a szintetizátorok világa, a (new) wave muzsikákról már nem is beszélve.
A műfaj esetében a lényeg - többnyire - a 80-as évek közepének negédes, azonnal fülbe ragadó dallamain, effektekben gazdag megszólalásán, azaz slágerességén van. A műfajhoz jellegzetes képi világ társul a neonfényes borítókkal és videókkal, sportkocsikkal, pálmafákkal, sci-fi elemekkel. Igen, alapvetően egy klisé gyűjteménnyel van dolgunk. A stílus egyértelműen a digitális kor terméke, olyannyira, hogy az előadók legfőbb platformja a Bandcamp. A műfajnak számos leágazása létezik, az egyes formációk a tőlem már távol álló pop irányába viszik el a stílust (Prizm, Dana Jean Phoenix), de akad olyan is, aki a metal fesztiválok visszatérő szereplője (Carpenter Brut, Perturbator).
A brit LeBrock valahol a két véglet között, az arany középúton leledzik. Az angol duó, azaz Shaun Philips énekes és Michael Meadows gitáros/billentyűs június közepén jelentkezett harmadik nagylemezével. Ahogy az előző mondatból kitűnik, a hangszerpark a gitárokon kívül kimerül a gépesített eszközökben. A LeBrock esetében a synthwave kategória mellett/helyett az AOR skatulya is adja magát. A tizenegy tételes, bő negyven percnyi Fuse kb. azt a muzsikát rejti, amiben a 80-as évek közepén a Foreigner, a Journey, a Survivor és társaik utaztak, illetve melyet manapság az olasz Frontiers Records gyártósora havi rendszerességgel adagol elénk.
A LeBrock számomra mégis többet ad, mint a kortárs AOR formációk többsége, az angolok ugyanis leplezetlenül az agyon effektelt, digitális megszólalásra, az egyértelmű slágerekre, a fogós melódiákra építkeznek, nem elfeledve a nagyívű gitárszólókat sem (lásd Hangin' On), az egész anyag az 1985-ös pop/rock sztenderdek szerint szól. A Fuse az a fajta lemez, ahol semmi jelentősége sincs a dalsorrendnek, lényegében az összes tétel instant sláger. A dallamok azonnal beépülnek az agytekervényekbe, néhány hallgatás után az egész korong kiismerhető.
Az efféle muzsikák esetében éppen ez lehet a csapda is, hiszen amilyen sebesen beszivárognak a tudatalattiba, néhány hét után épp olyan gyorsan el is feledjük őket. Meglehet, hogy a LeBrockra is ez a sors vár, de egy hétnyi rotáció után egyelőre nem érzem előjelét annak, hogy kezdeném unni a britek dallamorgiáját. Ha ki kellene emelnem egyetlen dalt, bajban lennék, a srácok a már emlegetett Hangin' Ont klipesítették, de nem tévedtek volna akár az Interstellar, akár az In Time dalokkal sem, melyek ha a 80-as évek közepén íródnak, beragyogták volna a Sunset Stripet.
Most, az X-edik hallgatás után sem tudnék dönteni, hogy synthwave, vagy AOR-e az, amit a LeBrock elővezet, de ha az utóbbi felé hajlok, ez a muzsika máris nem olyan idegen az oldalunk profiljától. Ha a leírtak alapján nem rettentél meg a műfajtól és a kortárs AOR lemezek már nem tudnak lenyűgözni, a LeBrock korongja után ajánlom az ismerkedést a következő, egyértelműbben a synthwave irányzathoz húzó albumokkal is: Meteor: Parallel Lives, Carpenter Brut: Leather Teeth, Replicant: The Resistance, Perturbator: Uncanny valley!
