Bő fél évvel a lemez megjelenése után senki sem vádolhat azzal, hogy naprakész lennék ezzel az ajánlóval, netán elkapkodtam volna a lentebbi gondolatsort. Dave Grohlék lemeze viszont sajnos az elmúlt hét hónapban semmit sem vesztett aktualitásából, címével egyezően kockázatok nélküli orvosság lehet ezekben a pesszimista időkben.
Az ex-Nirvana dobos hobbi projektjeként indult Foo Fighters kapcsán a 90-es évek közepén nem gondoltam, hogy tartósan kell számolni ezzel a névvel, azt meg végképp nem, hogy Grohl mester körül szép lassan egy ilyen betonbiztos felállás jön majd össze. A Nirvanában is kisegítő régi cimbora, Pat Smear ki- és belépegetéseit, illetve Rami Jaffee billentyűs végleges igazolását leszámítva a csapat magja Chris Shiflett 1999-es csatlakozása óta megingathatatlan. Az utóbbi bő másfél évtizedben pedig három-négy évente megbízhatóan érkeznek a lemezek, melyek közül nálam egyesek kevésbé, mások jobban betalálnak.
A legutóbbi Concrete And Gold épp az előző kasztba tartozott; alapvetően semmi bajom nincs azzal a koronggal sem, de - bár nem illik ilyet írni egy mindössze háromnegyed órás lemezről - szerintem túl nagyszabású, sokfelé kalandozó anyag lett. A jófejségből jeles Grohl és csapata 2015-ben egy ingyenes EP-t (Saint Cecilia) is kihozott, melyre nem másodosztályú szerzeményekből mazsolázgattak, hanem öt remek dalt ajándékoztak a rajongóknak. Az a felvétel egyébként sokkal közelebb is áll hozzám, mint a legutóbbi sorlemez.
A Medicine At Midnight kapcsán adott előzetes nyilatkozatok kicsit megijesztettek, ugyanis a főnök a friss dalok esetében a táncos vonalat emlegette. A február elején érkezett CD dalaiban - egy-két dalrészletben felbukkanó kivételtől eltekintve - szerencsére nem érzem ezt a törekvést. Ez a kilenc nóta egy szimpla, könnyen emészthető rocklemez, se több, se kevesebb, viszont annak, ami, közel úgy tökéletes, ahogy van. Szokták volt mondani, hogy az egyszerű, azonnal ható dalokat, azaz a slágereket a legnehezebb megírni; nos Foo Fighters-éknek ez most mindenféle rágörcsölés nélkül össze is jött.
A csapat meglépte, hogy 2021-ben egy na-na-na-názós refrénnel nyitja a lemezét; mégis amilyen giccses húzás, a húzós groove-jaival épp annyira működőképes ez a bizonyos Making A Fire című dal. Talán ez a nóta az, amelyben leginkább érzem a zenekar által emlegetett David Bowie befolyást. Egyébként a Medicine At Midnight egy spontán, tempós, energiától duzzadó Foo Fighters album lett, 9 dal, 36 és fél percben. Az előző lemezhez hasonlóan most is Greg Kurstin ült a produceri székben, azonban mintha nem is ugyanazzal a szakemberrel kooperáltak volna. A friss cucc olyan, mint egy jól sikerült demo, természetesen, ösztönösen szól, néhol a próbatermi izzadságszag is érződik a nótákon. Legyen szó akár a látványos videoklippel megtámogatott, a hatvanas évek második felének supergroupját, a Creamet idéző Shame Shame-ről, vagy a koncertek leendő csúcspontjainak ígérkező Waiting On A War-No Son Of Mine duóról. A címadó lüktetése a korai The Police dolgait idézi, a Holding Poison meg egy keveset emlegetett gyöngyszem a lemez utolsó harmadában. A talán legnagyobb slágert pedig a CD legvégén lövik el, a Love Dies Young képében.
Felületesen hallgatva a friss korong egy szimpla, lendületes rocklemez, de érdemes odafigyelni a hangszerelési finomságokra is. A Medicine At Midnight tehát napjainkban egy mellékhatások nélküli orvosság lehet, mely hangulattól és élethelyzettől függetlenül bárhol és bármikor bevehető, akarom mondani, lepörgethető.
