Újabb legendás zenekar tért vissza a körforgásba, 23 év után új dalokkal jelentkezett a Jethro Tull. Martin Barre gitáros nélkül, de elvileg teljes értékű zenekarként működnek ismét. Tavaly ősszel már jártak nálunk egy elhalasztott koncertet pótolni, most pedig itt a The Zealot Gene, rajta tucatnyi új dallal.

Ha az inaktív éveket nem számoljuk, úgy is fél évszázados pályafutás áll a Jethro Tull mögött, ami tiszteletet parancsoló. Ebbe már belefér, hogy különféle korszakok tagolják a hosszú karriert, és az is, hogy mostanra több mint kéttucatnyi zenész fordult meg a csapatban – hívják bárhogy is. Többen úgy gondolják, kár is bajlódni a megnevezésekkel, hiszen régóta Ian Anderson a csapat arca, főnöke és dalszerzője. Valamiért most mégis úgy gondolta, hogy a legfrissebb anyag ismét a zenekar nevét viselje, amit azzal indokolt, hogy a dalok nagy részét közösen, élőben vették fel a stúdióban. Így, még ha a kreatív folyamatokat egymaga tartja is kézben, a lemezfelvétel csapatmunka volt. A zenészeket részben már ismerhetjük a közelmúlt koncertjeiről, valamint az Anderson szólólemezekről is.

Új a kiadó is, a jellemzően progresszív zenékben utazó Inside Out Music szavazott bizalmat a briteknek – bár nem hinném, hogy túl nagy kockázatot vállaltak velük. És hadd lőjem le előre: a hallgató sem vállal túl nagy kockázatot a The Zealot Gene-nel. Azonnal beazonosítható, klasszikus ’Tull, aki kedveli a zenekart, örülni fog ennek.

- Van új Jethro Tull lemez!
- Az a furulyás cucc?
- Nos, valójában fuvolás.

A fenti beszélgetés egy haverom és köztem hangzott el; bizony, vannak, akik csak ilyen mélységig ismerkedtek meg a zenekarral. Vajon mit mondhat nekik Ian Anderson és csapata 2022-ben? De volt egy másik csevegésem is a múlt héten:

- Van új Jethro Tull lemez!
- Ó, valóban? Óriási tullhead vagyok, és azt hittem, már csak nosztalgia-bandaként működnek.
- Nem, ezek új dalok, most jelent meg az album.

Ezt egy 65 éves amerikai hölggyel folytattam le, aki valaha hippi volt, mármint igazi hippi. Még aznap meghallgatta a lemezt. Nem könnyű hát prekoncepciók nélkül közelíteni, azért próbáljuk meg!

Mindjárt a legerősebb tétellel kezdenek, zenei és szövegi értelemben egyaránt. A Mrs. Tibbets a leginkább rockosan hangszerelt dal. Bár a dobokat rendesen eldugták a keverésben, mégis gazdag a megszólalás, a közepén pedig parádés, ahogy a fuvola és a gitár válaszolgatnak egymásnak. Anderson meleg tónusú éneke viszi a prímet, de a fuvola is kiemelt szerepet kap. Nemcsak színez, szinte végig hallható. A szövege egy gondolatkísérlet arról, hogy az atombombát ledobó repülő pilótájának is volt anyja, ő is csak valakinek a kicsi fia volt. További példaként bibliai történeteket is megidéz, és felveti, hogy van-e értelme a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseknek. A szöveg 8 versszak, és nagyon nem a szokásos fire-desire-warrior. A dal csaknem 6 perc, rendesen el lehet mélyedni benne.

Sok mindenben ellentéte a következő Jacob’s Tales. Szájharmonikával indul, könnyed a dallama, és alig kétperces. A szövege ismét a Bibliából merít, és azt fejtegeti Jákob történetét megidézve, hogy lehet-e minden gyerekünket egyformán szeretni, tudunk-e egyenlő körülményeket biztosítani számukra? Én legalábbis ezt magyaráztam bele, lehet, hogy másnak mást jelent.

A címadó dal szintén megér egy kiemelést. A dallama ennek a legemlékezetesebb, elég egyszer meghallgatni, és ez fog szólni egész nap a belső magnónkban. A fuvola-gitár páros most nem a szólóban, hanem a fődallamban felelget egymásnak, a szövege pedig a lemez legfontosabb üzenetét hordozza. Talán már megszoktuk, hogy a Bibliához fordul hasonlatért, és annak segítségével próbál mondani valami fontosat. A zelóták egy harcos zsidó vallási szekta tagjai voltak, de átvitt értelemben, egyfajta metaforaként az elvakult, fanatikus embereket is így hívják. A szöveg azt a szomorú folyamatot járja körül, hogy a populizmus, az emberek félelmeire alapozó fekete-fehér gondolkodás népszerűbb, mint valaha, és a közösségi média hogyan gyorsítja fel ennek folyamatát. Anderson több interjúban is elmondta, hogy nem csak arról van szó, hogy a Facebook ördögtől való, Trump meg ilyen meg olyan, mert ez bizony világjelenség, és itt meg is állnék a téma boncolgatásában.

Elsőre hasonló a Shoshana Sleeping is, de ebben teljesen a fuvola kapja a főszerepet, Anderson pedig úgy énekel, mintha valami népmesét mondana. Szinte várom azt a részt, hogy: kárikittyom édes tyúkom, mégis van egy félpénzem. Persze nem lesz ilyen. A lemez közepén van pár fakóbb, fáradtabb téma, ezek valahogy összefolynak, mintha csak ugyanaz a dal lenne más szöveggel. De a végére megint összekapják magukat, a The Fisherman of Ephesus újabb emlékezetes darab, és már le is forgott a háromnegyed óra.

Itt az ideje valami fajta konklúziónak, amit ezúttal kérdezz-felelek formájában oldunk meg, ugyanis egy ilyen fontos megjelenés elég sok kérdést felvet.

- Mi értelme volt visszahozni a legendás nevet? Ez inkább szimbolikus lépés, a Jethro Tull továbbra is Andersonról szól, lásd borító. 
- Méltó a lemez a banda hírnevéhez? Nálam avatottabb vélemények szerint igen. Hogy melyik korszakot idézi, abban nem mernék állást foglalni.
- Hiányzik Martin Barre? Nekem igen. Bár szép, telt a hangzás, egy kicsit több gitár jólesett volna. Sokkal több lett a fuvola, rengeteg a szöveg, és bizony a gitár rovására. Szinte örülünk annak a néhány szólónak, meg annak a pár riffnek, amit hallani is lehet.
- Nevezhetjük progresszívnak? Igen is, nem is. Manapság hajlamosak vagyunk a technikás-virgázós zenét érteni ez alatt, és a The Zealot Gene nem ilyen. Nincsenek kilométeres dalmonstrumok sem, ugyanakkor mégis, ez a gondolkodó ember zenéje, különleges hangszereléssel, költői szövegekkel, ami kitűnik a tömegből. Én meg merem kockáztatni a progresszív jelzőt. 
- Akkor ez most konceptalbum? Nem az, habár van egy vezérfonal, legalábbis ami a szövegeket illeti. Minden dalban előkerül egy bibliai metafora, ami lazán összekapcsolja őket. A szövegek fontosságáról már volt szó, sokszor éreztem úgy, mintha most ez volna a lényeg, a zene csak keretet biztosít, hogy elhangozhasson az üzenet. Anderson nagyon el akarta mondani a magáét, és mivel sikerült nem szájbarágósan megoldani (konkrétan szótár kell hozzá), ez most megbocsátható. 

A Jethro Tull tehát visszatért, és nagyon becsülöm bennük, hogy nemcsak a veterán tullhead-eket akarják kiszolgálni, de a „mai fiataloknak” is van mondanivalójuk. Üde színfoltot jelentenek az egyenbandák dömpingjében, reméljük, velünk maradnak még egy jó darabig.