Lehet vitázni azon, hogy Fred Durst rossz arc, a Limp Bizkit meg egy trágya. Ellenben azzal senki sem tud vitatkozni, hogy ez a zenekar az ezredforduló körül legyalulta az egész világot. Egy olyan zenei szörnyeteggé nőtte ki magát, ami könnyen felzabálta azokat, akik az útjába álltak. Idén huszonöt éves a Three Dollar Bill, Y'all, szóval "beszélgetnünk" kell kicsit erről a zenekarról.....
Engem a zenekar még általános iskolában kapott el, amikor is valahogy a tévében megláttam a Break Stuff klipjét (igen, abból a korból származom, amikor a tévében még mentek videóklipek, nem csak celeb reality-k) Gördeszka, zúzós gitár, őrületesen vadul kinéző gitáros. Nem is kellett több, a tizenkét éves énemet egyből megbabonázta ez az egész, és ez azóta sem csitult. A Limp Bizkittel úgy vagyok, mint a kő Metallica rajongók. Az első négy album a számomra hibátlan! Igazából az összes albumot szeretem a The Unquestionable Truth (Part 1) különösen nagy kedvenc) egyedül a Gold Cobra második felével nem tudok mit kezdeni, mert az egyszerűen szar. Ezt én is beismerem úgy, hogy a középiskolás éveim alatt nem igazán ismertem el nagyobb zenekart, mint Mr. Durst és a három kis cimborája. Ez azóta változott, de úgy gondolom, hogy a Bizkit még mindig egy olyan banda, akiben nehéz csalódni. Legyen szó arról, hogy az új lemez, hogyan fog megszólalni, legyen szó egy koncertről, soha nem csalódtam még úgy istenigazán, mint mondjuk Max Cavalerában. Adta magát, hogyha a debüt album már ilyen idős, akkor most kicsit kacsintsunk vissza, hogy mi is volt akkor a zenekarral, hogy született meg az első album, hogy változott át Wes és amúgy is, "hugy vót ez az egész nu-metal!"
Akármennyire is hihetetlen, de a zenekart 1994-ben alapította Fred Durst, miután tönkrement a(z első) házassága, és egy évet lehúzott a hadseregnél is. Jacksonvillbe ahogy visszatért érezte, hogy kellene valamit alkotni, ellenben sehogy sem találta a megfelelő társakat. Igazi crossover zenekart akart létrehozni, ami ötvözi a hip-hop-ot, a metal zenével. A legelső tag, akire rálelt, nem más volt, mint Sam Rivers, aki a Malachi Sage nevű helyi formációban játszott. Fred az egyik koncerten megbizonyosodott róla, hogy Rivers egy eszméletlen technikával rendelkező basszusgitáros, így a koncert után be is dobta neki az ötletet, hogy milyen zenekart szeretne létrehozni. Kemény hezitálás után, az invitálást követő napon Sam felhívta Fredet és közölte vele, hogy kilépett a Malachi Sage-ből, így csak erre az egy zenekarra akar összpontosítani. Rivers elhivatottságát ennél semmi sem tudja ennél jobban jellemezni. A csávó vakon hitt egy ötletben, amiből aztán lássuk be, hogy egy egész nagy zenekar lett.
A következő probléma a dobos megtalálása volt, azonban ebben az esetben nem kellett sokat várni a megoldásra. Sam unokaöccse iszonyatosan fiatal, de remek jazz dobos hírében állt. Bedobta hát az ötletet, hogy az unokatesó segíthet, amíg találnak maximum egy rendes dobost, átmenetileg biztos jó lesz! Így került a zenekarba 1994-ben John Otto. Átmenetileg elég jól bevált, szerintem.... Mondhatjuk, hogy Fred megütötte a főnyereményt a ritmusszekcióval. Remekül összeszokott csapat, akik soha nem hagyták szarban. Így tolták hármasban, azonban hamar tisztázódott a kép, hogy Frednek egyszerűen nem való a gitározás. Neki ugrálnia kell, ordítani, mozogni a színpadon, nem pedig egy helyben a mikrofon előtt cövekelnie. Így került a képbe Rob Walters, akivel a későbbiekben a zenekar komoly pereskedésekbe kezdett (Rob játszotta a dalaikat, miután kikerült a bandából) és eléggé szép summát fizettek neki. Nem biztos, hogy megérte az egész hepaj, hiszen a gitárosra sem nagyon emlékezik senki. Robot amúgy úgy cserélték le, hogy Wes Borlandot a Cafe Shopban - ahol éppen melózott - Sam addig nyaggatta, amíg bekerült a zenekarba. Érdekessége a dolognak, hogy Fred és Wes nem is találkoztak az első koncertig.
A koncerten azonban remekül működött a kémia, amit a kiváló albumok is bizonyítanak. Amit kevesen tudnak, hogy az elején DJ Lethal nem volt a zenekar tagja, hiszen ő ekkor nagyban a Hous Of Pain nevű hiphop formációban tekergette a lemezeket. Ellenben mégis volt egy plusz tag még a bandában. A Scott nevű srác azért felelt, hogy a billentyűs részek, zajok a lehető legőrültebbek legyenek. Ja, és nem mellékesen Scott, Wesnek az öccse. Igazi kis családi vállalkozás volt ez az elején, egy keresztapával az élen, nem? Honnan a világ leghülyébb nevű zenekarának a neve? Durst elmondása szerint az egyik roadjuk ihlette őket, amikor azt mondta, hogy "olyan puha az agyam, mint egy keksz" Némi helyesírás moderálás, és már kész is volt a Limp Bizkit név.
Jacksonville egy érdekes hely. A srácok elmondása szerint semmi nincs, de jó bandák és közönség mégis van, azonban egy kiadó sem akart ide jönni, hogy megfűzzön valakit. A zenekar híre szájról szájra terjed, így jutottak el oda, hogy a Deftonesszal és a Hous Of Painnel játszhattak. Egészen pontosan ők nyitottak előttük, de valamit nagyon tudhattak, ugyanis a HOP dj-je úgy döntött a turné végeztével, hogy elhagyja az anyahajót és irány a Limp Bizkit. DJ Lethal Bring it on! Persze, ha jött egy dj, akkor Wes öccsének mennie kellett, ettől függetlenül a kis Scott még kisegítette a srácokat a stúdióban. Azonban a zenekar olyan formációvá lépett elő DJ csatlakozásával, hogy nyugtázható volt az előbb utóbb bekövetkező siker. Lethal elmondása szerint, ő inkább egy másodgitáros szerepét igyekszik betölteni a zenekarban. Az ő szerepe nem az, hogy minden dalban scracth-cseljen hármat és csá! Hanem sokkal inkább az, hogy a hangzást és Wes játékát támogassa, segítse.
Az igazi áttörés azonban két dolognak köszönhető. A Kornnak és Fred leleményességének. Amikor a zenekar a városban játszott a frontember volt annyira pofátlan, hogy Fieldy-t és Head-et elhívja magához, hogy megmutassa a tetkós cuccait, és ha már ott van a két seggkész zenész, akkor kidekorálja őket is kicsit. Önbizalmáról mi sem ad nagyobb tanúbizonyságot, hogy Fred ekkor még csak pár hete tetovált. De a dolog bevált! Legközelebb, mikor újra a városban járt a zenekar, megkapták a Limp Bizkit első demóját, amit Head nem volt rest lepasszolni Ross Robinsonnak. Megvan a csávó? Csak olyan zenekarok albumain dolgozott, mint a Sepultura, a Slipknot, a Soulfly, a Fear Factory és a Deftones, de még sorolhatnám itt a bandákat. Természetesen bejött a dolog és szerződés is kilátásban volt. Ilyenkor mit csinál egy a siker küszöbén álló zenekar? Kirúgja a gitárosát, hiszen két dudás nem fér meg egy csárdában. Persze mire elkezdtek dolgozni a Mojo Records-cal addigra Wes visszajött mert senki sem tudta őt helyettesíteni, illetve ő is elintézte a magánéleti dolgait
Na, de, hogy jött össze a szerződés, ami amilyen gyorsan jött úgy is ment a levesbe? Durst elváltoztatta a hangját és álnéven hívogatta a kiadókat, hogy ugyan már itt ez a remek banda, szerződést ide, és induljon a banzáj! Mivel ez a Mojo Records-os dolog sehogy sem akart működni visszatértek a Jordan Schur által vezetett Flip Records-hoz. Wes elmondása szerint, ennél a csávónál nagyobb lelkű emberrel eddig még nem találkozott. Olyan volt, mintha a zenekar tagja lenne ő is. A Flip Records az Interscope alá tartozott, és a kiadó nem szart be attól, hogy reklámozza a zenekart. Lefizették a helyi rádióállomásokat, hogy orrba-szájba nyomják a zenekar első maxiját. A Counterfeit szénné játszása akkora port kavart, illetve a lefizetési botrány, hogy arról még a New York Times is ír. Azonban a banda úgy volt vele, hogy a negatív reklám is reklám, így legalább még többen beszélnek róluk. A zenekar készen állt, hogy bevonuljon az Indigo Ranch-csen lévő stúdióba és hat nap alatt felvegyék az első közös lemezüket.
A stúdiózásról sokat nem tudni, azonban biztos, hogy a zenekar nem volt maximálisan elégedett a lemezzel, de ki merne Ross Robinsonnak visszadumálni? Fred különösen elégedetlen volt a debüt anyaggal, ennek több interjúban is hangot adott az évek alatt. De milyen ez a lemez? Az első héten másfél millió példányban, majd az év végére több millió példány gazdára talált, így annyira rossz csak nem lehet. A tizenhárom plusz egy dal hangzása rendkívül nyers, kompromisszum mentes. Én mindig azt mondtam, hogy az első lemez a metal album, a második (Significant Ohter) a hiphop lemez és a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water volt az igazai Limp Bizkit. Ettől eltekintve, amit én maximálisan tisztelek a zenekarban, hogy szarul szóló lemezük soha nem jelent meg. Az összes album maximálisan jól szól, még ez a mocskosabb anyag is király. Úgy, hogy ahogy az introban is hallható nyomjunk egy hatalmas halleluját az édes Jézusért, aki a mi bűneink miatt veszett oda a kereszten.
Az intro amúgy totál sok embert elrettentett, ha először találkozott a zenekarral. De már az ember az első dalnál a Pollution képében is megkapja a magáét. A korlátolt idiótákról szóló dal, egy energia bomba, amit nem lehet leállítani. Ezt mutatja az is, hogy a dal végén Fred saját magával ordít már, hogy ugyan fogja be a száját. Imádom ezt a dalt, rengeteg újhullámos cucc található benne főleg a gitárok terén. Ha megfigyeljük szépen rengeteg hasonlóság van a korai Slipknot és e között a lemez/dal között. Annyi különbséggel, hogy John Otto a számomra egy jobb dobos. Szerettem Joeyt, de ő inkább a gyorsaságáról volt híres, mintsem a technikájáról, de két totál más közegből jöttek, így felesleges is hasonlítgatni. Fred hangja ezen a lemezen még iszonyatosan nyers, karcos. Amit tisztelek ebben a csávóban a végletekig, hogy eltelt a lemezmegjelenése óta huszonöt év, de még mindig ugyanígy bír ordítani. Oké változott a hangja, de előnyére, nem pedig úgy, mint Phil Anselmonak. Emögött tuti rengeteg munka és odafigyelés van, amit csak tisztelni tudok. Az arcbamászos, gyilkos groove-ok után Sam egyből megmutatja, hogy miért is olyan jó basszusgitáros. A Counterfeit eszméletlen hipnotikus basszustémával kezdődik, amin John dobolása csak tovább csavar. Erre épül rá Wes bontogatós témája, ami magával ragad az első pillanattól.
Számomra mindig érdekes volt, hogy Fred nem annak a híve, hogy négy mondat egy verse, aztán refrén négy mondat és kész, hanem teljes történeteket mesél el. Amúgy ez a dal már totálisan előremutató volt. Amiket Lethal alákever, ahogy Fred rappel és mégis elkapja az őrület és önmagából kikelve ordít, Wes pedig ehhez megtalálja a legőrültebb riffeket. Imádtam az első perctől kezdve, és ez itt tökéletes alap lehet minden crossover rajongónak. Nem kicsit tudtak innen meríteni a 2004 körül annyira híres hazai zenekaraink. A Stuck egy rendkívüli szerzemény a maga nemében. Nem is csak azért mert a dal jó, hanem amiről, akiről szól. A zenekarnak volt ugyanis egy managere, egy hölgy, aki nem tudta elengedni a dolgot, hogy már nem ő a zenekar managere, ugyanis rengeteg lovét próbált kiszedni a bandából. Fredet folyamatosan zaklatta telefonon kamu, állprofilokkal szerezte meg a telefonszámát többször is, amit a telefontársaság kiadott, mindaddig, amíg Mr. Durst nem szólt oda, hogy a következő ilyen esetnél bírósághoz fordul.
A Nobody Loves Me egy kiáltás a világ felé. A lemez nagy részét a negatív, depressziósabb, siránkozó szövegek itatják át. Érdemes Wes őrült játékára figyelni a dalban, hiszen itt már keveri a funkys elemeket is a zenéjébe, amiktől roppant érdekes lesz a dal. Wes amúgy sem az a típus, aki a riffekkel akarja lecsavarni az ember fejét, sokkal inkább a zajokra, érzésekre akar hatni. Ilyen a versében is hallható sikálás, amitől nem tudod hova rakni a gitárt, aztán pedig jön a refrén, ahol előveszi a legütősebb riffeket. Jó, persze messze elmaradnak ezek a riffek még a harmadik album riffjeitől, ettől függetlenül érdemes rájuk odafigyelni. A Stalmate akár egy Tool dal alapjaira is épülhetett volna. Nyakatekert, remek basszusjáték, eszméletlen jó sounddal megoldva. Samnek talán ebben a dalban van a leghangsúlyosabb szerepe, mellette pedig Lethal tűnik ki az őrültebbnél őrültebb sampleres megoldásokkal. A zenekar eddig is szerepelt a reflektorfényben, azonban a George Michael feldolgozással totálisan beálltak a fényközepére. A Faith feldolgozása azóta is zseniális húzásnak bizonyult és a koncertprogramból sem nagyon kopik ki. Természetesen a srácok megoldották, hogy a langyi pop dalból egy igazi kemény szerzemény legyen. Nem akarok a összes dalra kitérni, de még kettőre feltétlenül szükséges. Az Indigo Flow-t nem lehet megkerülni, több szempontból sem. A Fear Factory-ból jól ismert Dino Cazares teszi ugyanis tiszteletét a dalban. Mellette pedig feltűnik szintén az egykori FF basszusgitárosa, Christian Olde-Wolbers. Emellett pedig az sem egy elhanyagolható dolog, hogy ez a dal egy óda azokhoz, akik valahogy segítették a zenekart. A másik fontos dal a számomra a záró Everything. Ez a dal szinte egészen biztos, hogy ihlettel szolgált Corey Tayloréknak a második albumuk címadó dalához az Iowa-hoz. Az Everything közel tizenhét perc hosszú, félig-meddig instrumentális szerzemény, amiben a srácok egy totálisan más oldalukat mutatják meg. Ha eddig nem lett volna világos, kiderül, hogy Wes, Otto, eszméletlen jó zenészek, akiknek remek megoldásaik vannak. Ha nem is szereted ezt az albumot annyira, vagy a zenekart, de mégis eljutottál idáig, akkor ezt az egy dalt hallgasd meg tőlük. Mindent máshogy fogsz látni, azt garantálom.
Számomra mindig érdekes, hogy egy zenekar sorsa, hogy alakul. Miként lesznek sztárok, hogy robbannak be a köztudatba. Sokáig azt hittem, hogy a csokis album volt a Bizkit áttörése, ami félig meddig igaz is, mert azzal tarolták le a világot, de az első két album is igazán különleges volt, és sok embert megtudtak ezekkel is szólítani. Mivel gyerekkorom óta rajongója vagyok a zenekarnak, így elfogult vagyok és látom a hibákat is, el is ismerem, de akkor is imádom ezt az egészet, úgy ahogy van.
Béke, Szeretet, Metal
