Két hete gyötörtem magam a svéd mesterek új albumával, mire végre valami érdemi vélemény megszületett. Egy Meshuggah album sosem könnyed etűd, de az idei lemez egészen 66 percig pusztít az elejétől a végéig. Azért is nehéz Meshuggah albumról írni, mert ahol ők járnak zeneileg, oda nem nagyon merészkedik más. Ez a végletekig nyakatekert matekozás az ő territóriumuk és nagyjából annyit lehet megállapítani minden egyes új lemez megjelenésekor, hogy jah, megint sikerült egy kicsit odébb rugdalni az extrém metál határait.
Immutable, azaz Változhatatlan - ez a nevet kapta a keresztségben az Meshuggah kilencedik nagylemeze és egyben az első, ami hosszú idő után nem a Nuclear Blast gondozásában jelent meg. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, nem tudom megmondani, bizonyára fontos volt a zenekar működésében, de sem hangulatban, sem minőségben nem venni észre semmi újdonságot az előző, The Violent Sleep of Reason lemezhez képest. Apropó előző lemez. Személyes vélemény, de nekem a Koloss jobban (=könnyebben) bejött, mint a 2016-os kiadvány és ebből a szemszögből nézve a Immutable is lassabban találja meg a hozzám vezető utat, de ez egyáltalán nem véletlen.
Még mindig és újra lehet azokat a ritmusképleteket és ütemeket tovább bonyolítani, apró darabjaira szedni és aztán úgy összerakni, hogy azt ember nem tudja megérteni. Pedig segítség is akadna az interneten. Kis kitekintés csak Yogev Gabay youtuber munkásságára (itt, itt és itt), aki miatt egy ideje máshogy tekintek a Meshuggah-ra. Nem értem a nagy részét még most sem, de valahogy kezd összeállni, hogy mitől ilyen rohadt rideg és pusztító a Meshuggah zenéje: mert mindent pillanatát kíméletlenül leuralja a sivár matekolás. Ami messziről csak végtelen ismételgetésének hangzik, az a háttérben kimunkált és kiszámolt riffek elképesztően bonyolult rendbe állítása. És igen repetatív, mert az egymással összhangban nem lévő riffek és dobtémák, van hogy 50-60 ismétlés után után adják ki az legkisebb közös többszöröst...
Mint említettem, hosszúra nyúlt a játékidő a Immutable esetében. Technikailag van három instrumentális dal is a lemezen, a They Move Below, Black Cathedral és Past Tense, ezek együtt dobnak úgy 16 percet, de őszintén: jobban megnézve az összes Meshuggah dal instrumentális. Jens Kidman éneke inkább ritmus/dobosszekció része, mint a dallamé. Dallamot igazából csak néha, az a tipikusan meshuggas-s gitárnyivákolással kapunk. Amúgy pedig tényleg érdemes a szövegekre is rápillantani, mert ugyan kies és hideg, mint a zene maga, de önmagában mégis zseniális a szöveg prozódiája - hogyan ülnek fel a szöveg hangsúlyos részei erre a poliritmikus szörnyetegre.
Ahogy a Meshuggah nem szokványos zenekar, egy különutas zenei világmegfejtéssel, így természetesen nem működnek azok a panelek sem, amiket amúgy lemezek bemutatásakor szoktunk használni, mint például kiemelkedően jó pillanatok, dalok a lemezen - nincsenek, mert ez a lemez sem a szép pillanatokat akarja eléd tárni -, és a lemez íve - nincs ív, nincs görbe, egy konstans egyenes van, ami az első másodpercben beáll az adott értékre és az utolsó másodpercig nem változik. Iszonyat nehéz napi egynél többször elejétől a végéig átgurítani magadon ezt a ólomnehéz hengert. Megtettem párszor az elmúlt hetekben és eredmény mindig ugyanaz: simára gyalult és polírozott szürkeállomány. Végére az agy leáll és szinte csak a nyálam folyik az asztalomra. A monoton zenék általában segítenek a számítógép előtt ülve az egyszerűbb, iparosmunka jellegű feladatok megoldása közben, de a Immutable nem ilyen. Elég őrült, hogy felzabáljon, de eléggé monoton is ahhoz, hogy óvatlanul bedobjam a lejátszóba.
Sem megrágni, sem lenyelni egyben, sem kiköpni nem lehet. Puszító zenei élmény és mégis kell újra és újra. A franc se érti, de működik. Kényelmetlen és néhol kimondottan zsigeri nyugtalanságot okoz a lemez, mintha valami apokaliptikus eseménynek lenne a filmzenéje.
Hogy hol helyezkedik el ez a lemez a Meshuggah univerzumban, arról egyelőre nehéz nyilatkozni. A Koloss-Obzen tengely még mindig nagyon visz nálam mindent, de a The Violent Sleep of Reason lemez mellé oda lehetne tenni, bár az is igaz, hogy a Clockworks-höz hasonló disznó nagy nóta nincs az Immutable lemezen, talán az I Am That Thirst vagy a The Abysmal Eye közelít ehhez. Nagyon jó lemez ez, de utolsó három kiadvány közül talán csak egy hajszállal, de ez lóg ki lefelé. Ezért nem megy neki az öt csillag.
