Scorpions, Iron Maiden, Mercyful Fate, Judas Priest, Kiss… Igazi rockdinoszauruszok fogják bevenni hazánkat az elkövetkező hetekben, csak győzzük az iramot! A sort az első lemezük megjelenésének ötvenedik évfordulóját és persze az aktuális korongjukat ünneplő németek nyitották meg tegnap este és ó, basszus…! Ezek a formák még ötven-hatvan-hetven év felett is tudják, mi fán terem a rock and roll!

A koncert előtt nyomát sem találtam, hogy tervben lenne-e előzenekar, végül nem is volt. Hogy ez most mennyire jó, vagy nem, nem tisztem eldönteni, nem egyszer volt már, hogy az adott zenekar kísérő, bemelegítő produkció nélkül érkezett (lásd például még 2017-ben a Queen + Adam Lambert). Így legalább minden energia és figyelem az örökifjú Klaus Meinéékre koncentrálódott. Nem győzöm ismételni magamat: ezek az öregek még mindig nagyon tudnak! Persze, a rockzene fiatalít, valószínűleg a Scorpions tagjai is a színpadról viszik majd le (remélhetőleg a minél távolabbi jövőben), ennek megfelelően pedig most is taroltak, ahogy csak lehetett.

Két apropója is volt ennek a kanyarnak: egyrészt az első lemezük, a Lonesome Crow megjelenésének ötvenedik évfordulója, másrészt a legújabb lemezük, a Rock Believer bemutatása. Nos, az első csak arra volt jó, hogy jelezzék már fél évszázada szántják a deszkákat, mert egyébként egy fia dal nem került elő az anyagról, a szettet lényegében a friss darabokat leszámítva a legfényesebb korszakból, azaz a Lovedrive és a Crazy World közötti érából rakták össze – ahogy ez egyébként teljes joggal és megalapozottan várható és előre lefogadható volt (de úriember biztosra nem fogad, mint tudjuk). Mondjuk, ha már ünnepi anyag, az idén negyven éves Blackoutot is csak a címadó képviselte, de egye fene. A tökéletes dallista csak akkor létezne, ha minden egyes tételüket lenyomnák egy este alatt. Az meg finoman szólva is erős vállalkozás lenne.

Akárhogy is, ez az este eszméletlenül hatásos volt! Nem volt túlnyújtva a dolog, pikk-pakk másfél óra, de az rendesen helyrerakott mindenkit, aki csak betette a lábát a meglehetősen, szinte már váratlanul megtelített Papp Lászlóba. Félreértés ne essék, a „váratlan” inkább a bevezetőben is említett „konkurenciának” és a mostanában fellendülő áraknak, az anyagi lehetőségek kissé megnövekedett korlátozottságának szólt, mint a zenekarnak. Ha a Scorpions részéről számoljuk a dolgot, abszolút valid ez a tömeg, ami ott tiszteletét tette. Meg is érdemelték!

A színpadképet Mikkey Dee dobemelvénye (ez az ember még mindig egy jó értelemben vett állat, minden tiszteletem neki!), szép, ívben felszerelt fények és egy hatalmas, mindig az aktuális pillanathoz, dalhoz, ütemhez, riffhez hangolt LED-fal uralta. Magát a deszkákat középen egy kifutó tette teljessé, ezt a négy, kevésbé helyhez kötött tag igyekezett a lehető legjobban kihasználni. Mikor ki, de az biztos, hogy a korát megszégyenítő módon. Jó, mondjuk Klaus hangja már kopogat (hetven felett hogy a francba ne?), Matthias is a kézsérülése miatt egy speckó kesztyűben tolta és Pavelen is kezd látszani a kor. De hogy Rudolf mit csinál, hogy évek óta ugyanúgy néz ki? No, mindegy. Visszatérve a színpadképhez: a nyitány alatt, illetve a kezdésig egy zenekari logós függöny lógott be, ami mögött, mint kiderült, egy „Are you ready to rock!?” feliratú másik molinó lapult, így két hullámba leesve hozták meg az alaphangulatot. Majd pont mi ne lettünk volna készen a rockra, nem? Azért mentünk, kérem szépen!

A szett? A fentieknek megfelelően minden kötelezőt lehozott a kvintett, de hogy ne legyen annyira megszokott, a Winds Of Change szövegét kicsit Ukrajnához, illetve az ottani eseményekhez igazították, igaz tényleg csak egy leheletnyit. Már a keletkezésekor is aktuálpolitikai dal volt, most is belefért egy kisebb változtatás. Szerintem. Míg a Send Me An Angel akusztikus verzióját az Omega elhunyt énekese, Kóbor János emlékének ajánlotta a zenekar.

Aztán ahogy jöttek-mentek a dalok, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a dolog számomra is: ez a csapat még mindig és az utolsó fillérig megéri a pénzét! A slágereikből összerakott, egy mondhatni „kötelező” szettel is meg tudnának tölteni egy húsos műsort és szavunk nem lehetne! Jó, mint mindig ki-ki a maga kedvencét hozzá tudná rakni és akkor ott ülhetnénk akár még plusz órákat is, de nekem így is jó volt, nagyon élveztem. Ráadásul egy jól bejáratott Still Loving You – Rock You Like A Hurricane zárással sem lehet nagyon mellé lőni, nemde? És az sem mellékes, hogy a friss dalok közel a lista harmadát tették ki, ami elég komoly fegyvertény, csak hát kérdés, hogy egy esetleges következő kanyarra mi marad majd meg a sorban, ugye. A pontos dallistát egyébként ITT tudjátok átnyálazni.

Summa summarum, a fél évszázados Scorpions sokadszorra is jött, látott, győzött! Ez a veteránokból álló brigád minden habozás és gondolkodás nélkül „szétrockolt” minket, még azóta is füstöl a fülem! Hogy aztán a többi „rockdinoszaurusz” hogy teljesít majd, még a jövő zenéje, de az biztos, hogy nyitánynak tökéletes volt ez az este. Én köszönöm!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.