Mindenkinek van egy-két olyan dal vagy zenei album, amely amikor maga alatt van, vagy csupán elege van a világ zajából akkor ott van számára. Ilyenné lépett elő számomra idén a Rishloo 2004-ben megjelent Living As Ghosts With Buildings As Teeth albuma. Régóta szeretném nektek megmutatni ezt a lemezt, illetve arról egy dalt és úgy érzem most, jött el ez a pillanat.

Magával a zenekarral egy spotify kalandozás során találkoztam és a 2009-ben megjelent Feathergun albumon szereplő Feathergun In The Garden Of The Sun egyből elvarázsolt. A seattle-i progresszív rockban/alternatív rockban utazó banda már ezzel a dallal megvett örökre magának. Aztán jött a fent említett album egyik száma, ami azóta is napi egyszer biztosan meghallgatásra kerül nálam. Azonban előtte lássuk a lemez kezdését. Mitől jó egy album indító? Talán, ha egyből magával ránt. A The Great Rain Beatle egy tavaszi délután harangszójával indít lágy suttogások a háttérben, mintha egy történelmi belvárosban állnál. Ha megvan ez a kép akkor bele is vágnak abba a bizonyos lecsóba. Gyorsul a tempó csak azért, hogy mire megszoknánk le is lassuljon a dal. Az egész olyan monumentális hatást kelt. A harangokkal és a dalszöveggel egy vasárnapi templomi vívódásnak közepén találjuk magunkat Istennel.

A 8 dallal elkészült máig utolsó Rishloo album második száma az én nagy szerelmem a Landmines. Ezt a dalt szerintem minden rock rajongónak meg kell legalább egyszer hallgatnia. Egyszerűen csodálatos. Számomra a tökéletes alkotás. Nem rohan sehova 20 másodpercen keresztül csupán egyetlen dallam, az egész, aztán lágyan beindul az ének is hozzá. Egy történetet hallhatunk, amely akarva akaratlanul is hidegrázós. Angol tudás nélkül is átjön, hogy ez egy lélekkel teli komoly dal. Egyszerűen szerintem érezni egy zenén azt, hogy abba mennyi energiát fektettek és ebbe hatalmasat. Az a hat perc amíg tart egy hatalmas utazás. A harmadik percig pörög egész erejével a dal, a tempó hol gyorsul hol lassul érezni, hogy közel a tetőfok. A dob és a gitár játéka együtt csodálatos. Aztán itt a lejtő. Lassul az ének és a hangszerelés is, egy perc levezetés és már -már azt gondolja az egyszeri hallgató, hogy itt a végjáték. Azonban nem mert jön a kedvenc részem. Az ének emelkedni kezd, hogy aztán egy olyan szólóba torkolljon majd hamar csapjon át csodába, ami örök kedvencem lesz. Ha csak egy jó részt akarsz meghallgatni 4:40-nél kezd. Persze biztos tudnátok, jobb alkotást mutatni, de számomra ez a nagybetűs dal. Magáról a jelentéséről megoszlanak a vélemények, mindenki mást lát a szöveg mögé. Jobbára a saját hitünk és annak haláláról, a kommunikációs nehézségekről és az emberi közönyről szól. Lehet ezért is fogott meg. Illetve kiemelném a kezdő sorokat:

This may be where the sidewalk ends

Far below me are shimmering surfaces

Water, I need water

I've killed everyone here, except for my daughter

She had sixteen points to make

Five were heads, the other ten were snakes

Chasing their tails, bringing her farther down

Tovább haladva a lemezen sem unatkozunk. A Dead Rope Machine is van olyan jó mint az elődei. Igazából aki kedveli a műfajt az ebben az albumban nem tud csalódni. Világ életemben imádtam azokat a dalszövegeket, amelyek versszerűek. Már középiskolában is gyakran gondoltam arra, hogy a modern költészet átköltözött a zeneiparba szerencsére a 12-es magyartanárom is ezen a véleményen volt. A Rishloo dalai egytől egyig ilyenek. Egy 10 sőt majdnem 11 perces dalnak készítette elő a terepet ez a szám ugyanis a Dark Charade bizony a 10:46-os hosszával nem kispályás. Igazából egy utazásnak lehetünk fültanúi. A szerző megpróbálja a lelkét valami újnak szentelni, ahol újra megnyugvást találhat. El kell hagynia a terheket, amelyek lefoglalták elméjét, rögeszméket, amelyeket hajlandó újakkal helyettesíteni. Egy egyszemélyes színházi előadásba csöppenünk. Ehhez hangulat kell az egyszer biztos, sőt már-már szállós a dal talán nem hiába találkoztam a psyhedelic jelzővel is náluk. Mindenesetre egyszer érdemes rászánni az időt.

A Salutations elsőre kicsit kilóg az eddigiek közül másabb minden hang benne. Igazából az első sorokban közli is a zenekar, hogy ők is csak átlagos emberek és ez nem más, mint egy újabb átlagos dal „mesterséges hangokkal”. Na de pont ezért nem átlagos, valljuk be ritkán mondják ez ember fülébe zenehallgatás közben ezt, mert bár tudod, de nem erre gondolsz. Utána átcsap egy kis társadalomkritikába végig megmaradva azonban a zenés beszélgetős hangzásban. A Radio itt folytatja azonban mintha egy kocsmában lennénk, ahol a színpadon egyszer csak elkezd valaki énekelni arról, hogy változtasd meg az életed, mosolyogj sokat. Érzed ahogy az előadó rád néz miközben előadja ezt a lágy „lusta” dalt. Tovább evezünk a csendes vizeken pár szám óta nem volt részünk igazán kemény hangzásban. Vagy mégsem csendesek azok a vizek? Nem hát, visszatért az utolsó dalra az a tempo amit a lemez elején megismertünk. Merészebb lett erre a számra a zenekar kicsit káoszosabb, kísérletező lett a hangzás. A lezáró Just a Ride talán az ismertebb dal a lemezről. Szó se róla tényleg remek lezárás és igazán kidolgozott alkotás. Utána olvasva a dalnak ez egy tisztelgés Bill Hicks komikus előtt, aki mindig ezzel a 3 szóval zárta a műsorait.

Az élet nem más, mint egy hullámvasút szoktuk mi is használni ezt a kifejezést. Írva ezeket a sorokat és hallgatva a dalt bár a Landmines-t nem lehet letaszítani szívem trónjáról, de a Just a Ride refrénes részei közel járnak hozzá:

Oh time

Flattering us to see ourselves

As something more than we define

Where does it leave us when we cry?

It's not any skin of mine

Only locked in these days

As our wonder dissipates

How did we wait so long to call out?

Bár a fangirl üzemmód tovább ég a lemeznek vége, és ha eddig kitartottál kedves olvasó akkor köszönöm, hogy elolvastad az ömlengésem. Mindenképpen egyszer érdemes a műfaj rajongóinak meghallgatni ezt a lemezt és remélem más is talál magának kedvencet a Rishloo munkásságában.