Jó pár éve én is elzarándokoltam a Lurdy-ház mozijában, hogy sokadmagammal megnézzem a Pearl Jam huszadik szülinapját megünneplő filmet (PJ20), aztán ez a rajongói osztálytalálkozó 2017-ben megismétlődött, mikor is a Let’s play two című koncertfilm csábította a banda szurkolóit az Urániába. Mindkét esemény jól aláhúzta, hogy bizony itt az ideje már egy “élőszereplős” magyarországi Pearl Jam bulinak és annak fényében, hogy utoljára 1996-ban látogattak hozzánk joggal remélhettük, hogy ez a kívánság duplán számít a jógrungetündérnél.
Mikor végül elérkezett a várva várt pillanat, az apokalipszis szépen újraírta a koncert naptárakat, így mindenki hajtogathatta vissza a kockás flanelinget a szekrénybe.
Az újabb kétéves várakozást követően aztán tegnap minden rajongó valószínűleg zsanérostól tépte le a szekrényajtót és rohant habzó szájjal az Arénába (magamat is beleértve, mínusz flaneling), hogy a) láthassa Eddieéket élőben b) visszakaphasson egy darabot fakuló ifjúságából c) megnézzen egy fasza rock ‘n’ roll koncertet. Bár jómagam mindhárom pontot beikszeltem, az öngyújtó lóbálós nosztalgiázás helyett sokkal jobban lázba hozott, hogy (mértékadó vélemények szerint) a Pearl Jam kurva jó élőben (is).
A személyes tapasztalásnak ezúttal a White Reaper állta útját, akik a hálátlan előzenekari szerep dacára becsülettel teljesítettek, annak ellenére is, hogy a banda által játszott power-pop sokkal inkább kívánkozik a Weezer elé (turnéztak is együtt korábban). A kiváló The Presidents of the United States of America is felsejlett előttem a muzsikájuk hallatán amire csak ráerősít a kopasz frontemberük. Arra mindenesetre jó volt ez a felvezető, hogy kimossa a fejekből a grunge-koncert prekoncepcióját, ami már csak megszokásból jelzője egy jelenkori Pearl Jam bulinak.
A közönség is szépen gyűlik, a színpad előtti első sorokat persze már jó korán elfoglalta a keménymag, illetve a legkeményebb mag, akik dacolva a közterület felügyelettel már előző nap sátrat vertek az Aréna előtt ( igen, a rajongó tábor kifejezés végre értelmet nyert). Az a félelmem is beigazolódni látszik, hogy Jeff Ament egy közös halmazt nyitott kosárlabdázók irányába, más magyarázatot nem találok a küzdőtéren kosaras cuccban flangáló termetes látogatóra, kinek láttán megfagyott a vér az ereimben, ha értitek mire gondolok…A közönség egyébként elég vegyes, a pocakos ötvenesektől kezdve a nem pocakos ötveneseken át egészen a huszonéves érdeklődőkig nagyjából minden koncertképes korcsoport képviseltette magát.
Ami igazán dicséretes, hogy a Pearl Jam nem rutinból játszik, hiszen egy olyan repertoárt cipelnek magukkal, ami nem csak a közönség, de saját maguk számára is élvezetessé teszi a koncertjeiket. Ez a taktika meghálálja magát, hiszen a remek dalok mellé megkapjuk azt az őszinteséget, amit a grunge hype csúcsán sokszor kértek számon rajtuk (teljesen indokolatlanul, teszem hozzá) és bár nagyon is illene ide egy ilyen utolsó mohikános hasonlat, a Pearl Jam egyrészt nem érdemli meg a közhelyeket, másrészt ezzel vissza gyömöszölnénk őket abba a skatulyába, ami annak idején sokkal inkább földrajzilag mint zeneileg gyűjtött össze sok-sok nagyszerű zenekart.
Az talán nem nagy meglepetés, hogy ezen a turnén a legutóbbi Gigaton című lemezüket sétáltatják, másfelől pedig az életmű túloldalán tanyázó Ten dalai képezik a turné setlist gerincét, az viszont némi szomorkodásra adhat okot, hogy például az általam nagyra becsült Binaural igencsak alulreprezentált (ha minden igaz, egyedül a Light Years került elő az eddigi állomásokon). Ez persze csak önző kukacoskodás, mert van helyette bőven üzemanyag még a diszkográfia olyan árnyékosabb sarkaiból is, mint a Merkinball EP, vagy a Facérok filmzene album, de egy elég combos feldolgozás csomag is színesíti a programot. Nálunk viszont nem trükköznek, jár a fan service sok év után és olyan best of programot tolnak, hogy csak kapkodom a fejem.
Mindjárt Wash-al kezdeni nem semmi felütés, (főleg úgy, hogy nálunk debütál színpadon a nóta), aztán erre rögtön rádobni a Why Go-t akkora flash, amit a Brain of J.-el sikerül még tovább fokozni, majd jön a Corduroy meg az Even Flow és itt már fényes a padló, mert mindenkinek folyik a nyála és a saját hajába kapaszkodva üvölti Eddie Vedder-el együtt, hogy “Even flow, thoughts arrive like butterflies”
A színpadkép egyébként meglehetősen puritán: robotlámpák meg egyéb fények aztán kész, de ez ugyebár nem a Slipknot (bár Mike McCready végig maszkban tolja), itt szimplán a rock ‘n’ roll fűti a közönséget. Az egyetlen show elem, mikor Eddie a gitárjával befog egy fénycsóvát majd a közönség felé tükrözi ami nem csak költséghatékony de hatásos is egyben. A koncert újabb csúcspontja (legalább is a tapsviharból ítélve), mikor Eddie szokásához híven felpattint egy üveg vörösbort, amitől szépen meg is ered a nyelve az amúgy sem szófukar trubadúrnak. Az aktuálpolitikán túl még a csepeli kenguru hajsza is szóba kerül és hát bizony az ember akkor is szívesen hallgatja Eddie Vedder baritonját, ha éppen nem énekel csak beborozva moralizál. Valahol egyébként ez is Pearl Jam titka mármint, hogy két óra erejéig elhiszed, hogy Eddie a haverod és nem rocksztárok állnak a színpadon csak pár tök átlag csávó, akik mellesleg kurva jó dalokat írnak.
Azokból meg aztán a továbbiakban sincs hiány: a Gigatone-os Dance of the Clairevoyants pazar élőben, a Jeff Ament bőgő játékával színesített Nothingman epikus, hasonlóan a Given to Fly-hoz, vagy a Quick Escapehez, bár sajnos a hangzás nem adta vissza maradéktalanul a nótákban rejlő potenciált. A dalok ismeretében én személy szerint nem éltem meg annyira fatálisan, hogy meglehetősen vékonykán szólt a cucc, azonban egy koncert-turista kevesebb kapaszkodót találhatott a kásában.
Bár ezen az estén nem volt például Jeremy, kaptunk helyette egy himnikus Black-et, egy nagyon durva Do the Evolution-t, de volt Porch meg Better Man, ami már az igazán bőkezű ráadást nyitotta. Az Alive mellé befért még egy Bob Dylan (All Along the Watchtower), illetve egy Victoria Williams (Crazy Mary) feldolgozás, meg a State of Love and Trust.
Én úgy gondolom, hogy senkiben nem maradt hiányérzet (bennem semmiképpen, főleg, hogy még egy klassz turné pólót is sikerült behúznom búcsúzóul), azt viszont már most megmondom, hogy nem vagyok hajlandó megint moziba menni Pearl Jam koncertet nézni, szóval kedves Eddie, Stone, Mike, Jeff és Matt, gyertek legközelebb is, nálam pecózhattok, de mindenki maga után mosogat!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
