Amerikában hatalmas siker a Shinedown új lemeze. A megjelenés hetében ötödik lett az összesített Billboard listán, a valódi eladásokat tekintve pedig első. Nézzük meg a mi sajátságos, európai szemüvegünkön keresztül, mennyire jogos a hype, mit mondhat nekünk Brent Smith és csapata.
Nos igen, a mondanivaló kiemelten fontos a Planet Zero esetében, amit kis jóindulattal akár konceptalbumnak is nevezhetünk. A szöveg, az üzenet legalább annyira meghatározó, mint a zenei rész, kezdjük is ennek a boncolgatásával. A Zéró bolygó egy metafora, amit Eric Bass (bőgős és producer) talált ki, és az Egyesült Államokat takarja, amit ők gyakran Amerikai Megosztott Államoknak neveznek. Hogy mit is jelent pontosan, arról Eric egy interjúját idézzük:
Én kezdtem el használni ezt a nevet [az USA-ra vonatkozóan]. Úgy éreztem, zéró intelligencia vesz körül, a mások véleményének zéró elfogadása, zéró felelősség és elszámoltathatóság. Egyszer csak egymásra néztünk, és azt mondtuk: írjunk egy dalt arról, hogy mi zajlik a Zéró bolygón. A dal és az egész lemez egy pillantás a jövőbe, és azt mutatja meg, mi történik, ha továbbra is így bánunk egymással. Ez egy figyelmeztetés mindenkinek. Nem a jobboldaliaknak, nem a balosoknak, vagy a feketéknek, fehéreknek, ázsiaiaknak vagy spanyolajkúaknak. Ez egy lemez mindannyiunknak.
Ez a küldetéstudatos hozzáállás homlokráncolásra késztetett, valahogy nem szeretem, ha prédikálnak nekem. De végül úgy döntöttem, hogy a szokásosnál jobban elmélyedek a szövegekben is. Négy fő témát járnak körül a dalokban. Kiemelten foglalkoznak a szólásszabadság vs. cancel culture jelenséggel, érintik az egyre növekvő, mérgező intoleranciát, a közösségi média hátulütőit, valamint a lelki egészség – vagyis inkább betegség – kérdését. Míg az első három univerzális jellegű, a lelki, pszichológiai témák személyesebbek, ugyanis Brent Smith énekes függőségeit és ebből fakadó pokoljárását mesélik el. A különbség a zenei fronton is tetten érhető, általában a lassú számok a lelkizős, személyesebb témájúak.
A Planet Zero konceptlemez is, meg nem is. Bár a dalok nem egy összefüggő történetet mesélnek el, és nem futnak ki egy drámai csúcspontig, mégis kapcsolódnak egymáshoz. Az köti össze őket, hogy mindegyik a Zéró bolygón játszódik, ami egy fiktív, disztópikus, szoft diktatúra (négy idegen szó egymás után, szépen vagyunk). Azt mutatja meg, milyen lehet a világunk a közeljövőben, ha nem változtatunk bizonyos dolgokon. Ügyes húzás, hogy nem valami erőszakos, félelem-alapú rendszerként mutatja be, hanem egy élhető, bár sivár helyként, ahol bárki békésen elvan, ha betartja a szabályokat. Nem ajánlott az önálló gondolkodás, a saját vélemény, és akkor nem lesz baj.
A dalok közti átkötő részekben többször hallhatunk egy női géphangot, ami hangosbeszélőként köszönti a látogatókat, ismerteti a szabályokat. Egyből beugrik a Siri/Alexa hasonlóság, csak hogy a big tech is finoman megkapja a magáét. Ez volna a kötőanyag a dalok közt, ha már nem akartak rendes eleje-közepe-vége történetet írni. Első hallgatásra valóban megteremti a fagyos, baljós atmoszférát, utána viszont idegesítő. A bő háromnegyed órás lemez 20 tételéből csak 13 a rendes dal, a többi az átkötő, szóval lehet léptetgetni bőszen.
Többek szerint a Planet Zero politikus lemez, amit innen nézve nehéz eldönteni. Egyfelől nem vagyok az amerikai belpolitika felkent szakértője, meg aztán pont az a fő üzenete, hogy ne szekértáborokban gondolkodjunk, hanem hallgassuk meg egymást. Mégis, a feldobott témák inkább a konzervatív narratívába illenek. Nem esik szó családon belüli erőszakról, a nők jogairól, a társadalmi egyenlőtlenségről. Biztos azt gondolták, erről majd ír a Rage Against The Machine, ha már újra aktivizálták magukat, hehe. Összességében, becsülendő az igyekezet, de a megvalósítástól mégse tettem le a hajam. Az a helyzet, hogy el vagyunk kényeztetve; a műfaj olyan tuti konceptlemezeket termelt ki az elmúlt évtizedek alatt, hogy azokhoz képest alulmarad a Planet Zero.
No de milyen a zenei rész? A Shinedown mindig erős volt a dalok szintjén is; talán nem mindenki tudja, hogy a rock-metal műfajon belül nekik van a legtöbb olyan kislemezük, ami az amerikai lista első helyéig jutott. Ennek tudatában egy modern arénarock slágergyűjteményt vizionáltam, és részben be is jött. Egyben hallgatva is megállja a helyét (különösen, ha kihagyjuk az átkötőket), de a színvonal nem egységes, és műfajilag is csapongó.
Ahhoz képest, hogy mennyi a zacc a dalok közt, az intro tekintetében meglepő önmérsékletet tanúsítottak. Egy rövid, a géphangot is mellőző bevezető után egyből belecsapnak a ratatouille-ba. 2184 az intro címe, úgy sejtem, ez egy 1984-referencia akart lenni. A No Sleep Tonight egy húzós, punkos dal, olyan, mintha a Bad Religion testületileg megivott volna egy rekesz Red Bullt. Brent végigkiabálja az egészet, ugyanakkor van benne egy bitang dallam is – hibátlan.
Alig visszafogottabb a következő, a címadó Planet Zero. Még az erős dalok közül is kiemelkedik, kétségkívül a lemez csúcspontja, húzódala. A verze megint egy dühös kiabálás, a refrén viszont olyan, hogy ha egyszer hallottad, többé nem menekülsz. Brent mintha Ozzy manírjait próbálná megidézni, én még egy kis kamu brit akcentust is belehallottam a refrénbe, ami szerintem menő. A szöveg azt mutatja be, hogy milyen az élet a (fiktív?) Zéró bolygón, egyúttal elég direkt módon száll bele a cancel culture-be. Készült hozzá egy nem épp kétforintos videó is, jócsajjal, filmes látványvilággal, íme:
Drasztikus váltást hoz a Dysfunctional You, az első lassú szám, egyben az első személyes, lelkizős téma. Brent egy elég súlyos válságot élt meg nemrég, de úgy néz ki, hogy szerencsére már maga mögött tudhatja. Kihagynám a mélytengeri bulvárkodást, ha érdekelnek a szaftos részletek, guglizz. A testi-lelki problémák leküzdéséhez a barátnője és a nemrég született gyereke adta a legtöbb erőt. Erről szól a lemez vége felé a Daylight, vagyis, hogy nem vagy egyedül. Sikerült megható módon elővezetni, el tudom képzelni, hogy erőt adhat azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Zeneileg pedig úgy himnusz, hogy közben lassú szám is. Szép munka, akár egy jobbfajta tinifilm zenéje is lehetne. Ha csak nem te vagy a grincs, téged is meg fog érinteni.
Az America Burning, vagy a Clueless and Dramatic viszont jó példa arra, hogy milyen dal születik, ha a srácok nincsenek ihletett pillanatban. Kétakkordos riff, egy hangon kiabálás, direkten megfogalmazott, butuska szövegek. („You might be woke, but not awake” – ó, jajj.) Az A Symptom of Being Human annyira ismerős, de nehezen ugrik be, hogy honnan. Aztán megvilágosodom: a feleségem komoly James Blunt rajongó, és a demokrácia jegyében az autós playlistekre nemcsak sátánzenét szoktam válogatni, hanem a brit popsztár munkásságából is szemezgetek. Szóval ez a dal tiszta Blunt, még a kappanhang is megvan. Emlékszünk még, hogy pár perce Brent még Ozzy stílusában énekelt?
Még egy dalt érdemes kiemelni, ez pedig a The Saints of Violence and Innuendo. Ez is a harcias vonulatba illik, de a jobbak közül való. A címadóhoz hasonlít leginkább, lesz is rá nagy ugrálás a koncerteken. A végét kicsit összecsapták, de lehet, hogy a koncepció része, hogy olyan kurtán-furcsán ér véget a lemez. Megkérdezik, hogy biztosan ezt akartuk-e, majd magunkra hagynak a válasszal.
Ha összegezni szeretnék (márpedig igen), akkor vegyes, és egymásnak ellentmondó gondolatok törnek elő. Tetszik, hogy odafigyeltek a mondanivalóra, hogy pozitív szándékkal, értelmes üzenetet próbáltak átadni. Ugyanakkor helyenként olyan didaktikus a megvalósítás, hogy már-már ellenérzést vált ki. Tetszik, hogy nem egyhangú a zene, hogy ott van benne a modern arénarock, a punk, meg mindenféle post-tal kezdődő műfajok. Ugyanakkor a nagy igyekezetben elvesztették a karakterüket, én fel nem ismerném őket 10 hasonszőrű banda közül. Sokkal jobb, mint az átlag, és nagyon akartam, de végül nem tudta kinőni az „egynek jó lesz” skatulyát. Ha a Gojira a Hennessy konyak, akkor ők a Coca-Cola Zero (érted: zéró…). Mindkettő finom, csak ugye a maga nemében. De ha valaki szeretne egy gyorstalpalót arról, hogy mi történt az elmúlt 20 évben az amerikai kommersz rock területén, keresve se talál jobbat.
