Az év albumának elnevezni a saját albumodat még akár nagyképűen is hangozhat, de tegyük hozzá, hogy huszonöt évvel ezelőtt 1997-ben a Faith No More nem tévedett ezzel a címmel kapcsolatban. Aki kicsit is nyitott, nem hord szemellenzőt az láthatja a mai napig, hogy ez a zenekar valami olyan különlegeset alkotott az ezredfordulóhoz közeledve, amit rajtuk kívül senki sem tudott megcsinálni a kilencvenes években. Ne is húzzuk az időt, itt az Album Of The Year, ami számomra a Faith No More legjobb albuma!
Emlékszem, még abban az időben, amikor CD-ket cserélgettünk egymással a Depeche Mode fanatikus nagybátyám hozott nekem egy CD-t, amikor nálunk töltött pár napot, hogy "Tomcsi, ezt hallgasd meg". Gondoltam magamban, hogy tőle túl sok jó zenét nem kaphatok, de ha már itt van, akkor érezze a törődést és pattintsuk be a lejátszóba, amit hozott. A kutyás piros-fekete-fehér borító mondjuk bejött. Ez volt a King for a Day... Fool for a Lifetime album, ami egy csapásra levett a lábamról. Amikor ez hozzám került már rég nem volt Faith No More, így szomorúan konstatáltam, hogy maradnak a CD-k és a kalóz felvételek. Elkezdtem utamat ezzel a különleges zenekarral és akármennyire is jó a King album és az Angel Dust, valahogy mindig az akkor utolsónak hitt Album Of The Yearhez tértem vissza. Valahogy a számomra a zenekar ezen az albumon hozzá a legjobb gitártémákat le, és itt tudták úgy keverni a stílusokat, hogy az ne legyen idegesítő, ne legyen sehol sem túl sok, és folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Na, de mégis, hogy kanyarodunk egy alulértékelt albumtól az év lemezéhez?
A kérdés megválaszolásában segítségemre volt Dudich Ákos Faith No More-os képregénye (Ha nem lenne meg vegyétek meg ITT). A Lollapalooza fesztivál sehogy se akarta elvinni a zenekart magával, de ők nem csináltak be a nadrágjukba. Ha nem akarják őket, majd ők elindulnak világ körüli turnéra. Csak ekkor esett az a rémes eset, hogy Trey Spruance gitáros úgy döntött, hogy a gitártechnikusa Dean Menta vegye át az ő helyét, ő meg kalap-kabát, csókoltat mindenkit. A turné végeztével a tagok szétszóródtak és mindenki tolta a saját kis projektjeit. A zenekar rajongói azonban nem feledkeztek meg kedvenceikről, és az internet 1996-os robbanása után létrehozták a zenekar weboldalát, aminek hála a banda a felszínen tudott maradni. A hosszú szünet után Dean Menta nem igazán akarta magát elkötelezni, így átadta a stafétát annak a Jon Hudsonnek, akit a zenekar már akkor is meghallgatott, amikor Jim Martin távozott a kötelékből. Jon stílusával hamar beilleszkedett a zenekarba, sőt amikor a zenekar elveszett, mert körülbelül mindent rögzítettek, ami eszükbe jutott, akkor hozott egy kis fénysugarat a próbaterembe és olyan szerzemények köthetőek a nevéhez, mint az albumot is nyitó Collision vagy a Stripsearch. A zenekarra rá is fért ez a segítség, hiszen nem igazán voltak a toppon. Egy időben igazán nehéz volt őket elcsípni egy légtérben, hiszen mindenki csinált valamit. Mike Bordin éppen Ozzy-val tolta, Patton Olaszországban süttette magát a felesége társaságában. Billy éppen Albániát járta be, ahol többek között megszületettek a She Love Me Not alapjai. Tényleg nem voltak könnyű helyzetben és a stúdióban sem találtak a kiutat, amikor mégis együtt tudtak lenni, hiszen Patton minden "poros", unalmas dalt kikukázott. Az album jelentős részét egy újítás mentette meg, amit Roli Mosimann mutatott meg a zenekarnak. A ProTools feltűnésével a lehetőségek tárháza nyílt ki a zenekar előtt. Így vette kezdetét a Faith No More egyik leggyengébben szereplő albuma, amit azonban mégis imádunk! Érdekesség, hogy az album borítóján Tomáš Garrigue Masaryk szerepel. Nem tudjátok ki ő? Nyugi, jó ideig én sem, tudtam ám némi utánajárás után kiderült, hogy Csehszlovákia első elnöke volt az úriember. Érdekes, nem?
Na, de kezdjük is az albumot, hiszen Collision nyitja a negyvenhárom perces utazásunkat. A dal Patton 1994-es autóbalesetéről szól, ahol az énekes rendesen összetörte magát. Konkrétan a gerincét is meg kellett műteni, ha igazak a pletykák. Így teljesen megérti az ember azt a kettősséget, amit a dal képvisel, sőt még jobban tud vele azonosulni. Az egyik percben még lágy dallamokat hallgatsz, majd hirtelen fejjel esel a műszerfalnak és robban körülötted minden. Az egyik kedvenc FNM dalom. Benne van minden, ami kell egy igazi dalhoz, hogy meghökkentsen és, hogy ne értsd meg elsőre mi is történik. Bordin dobolása már itt az első dalban magával ragad és fenntartja az érdeklődésemet folyamatosan. Aztán hirtelen megint fejbe kap valami. Dallamok, zúzás, imádás. A második dal a Jon által szerzett már említett Stripsearch. Amikor anno láttam a tévében a klipet nem is igazán értettem az egészet. Drogcsempészt alakító Patton, lágy már-már triphopos dallamok, amiket totál nem szoktam meg a zenekartól. Marhára nem erre fizettem be, de valamiért mindig azt éreztem, hogy ez jó, ez működik. Mike Patton szerintem korunk egyik legjobb énekese, aki konkrétan azt csinál a hangjával, amit csak megálmodik. Tényleg mindenre képes a csávó és a tiszta ének sem okoz neki gondot, ahogy azt itt is hallhatjuk. Szerintem a kilencvenes évek közepén minden második, a zenére nyitott FNM fan srácnak ilyen hátranyalt olaszmaffiózos haja volt, illetve próbálta ezt másolni, miközben hallgatta az év legjobb albumát.
Az igazi torzított gitáros dalt a harmadik mű képében kapjuk meg. A Last Cup of Sorrow tele van tűzdelve remek kis billentyűs témákkal, amik nem, hogy hozzátesznek a dalhoz, hanem folyamatosan azt akarják, hogy azokra figyelj, miközben olyan dögösen szól a torzított gitár, hogy azért sokan ölni tudnának. A Naked In Front Of The Computer számomra a jelenkort vetítette elő. Pedig huszonöt évvel korábban járunk, de ezek a srácok már ekkor látták, hogy milyen elmebaj lesz a világban, és mennyire átveszi a digitális világ az életünk felett a hatalmat. Ezt erősítik a tört ritmusú gitártémák és a totál elmebeteg basszusgitár riffek. Amúgy az egész dal hangzása olyan, mintha valami elmebeteg cyber (rém)álomban lennénk. A Helpless pedig ezt az álomszerű hangulatot viszi tovább. Emlékszem tini koromban milliószor meghallgattam a dal végén hallható segélykiáltást. Nem értettem anno, de még mai fejjel sem, hogy Patton, hogy lehet ilyen tökéletes, kétségbeeső hangra képes. A balkáni hangulattal megáldott Mouth To Mouth következik. Az én olvasatomban ez egy eléggé komoly valláskritika Pattontól. Az egyszer biztos, hogy a zenekar egyik legkülönlegesebb szerzeményéről beszélünk, ahol a billentyűk valami eszméletlen dallamot varázsolnak a dalba. Az Ashes To Ashes ott van nálam a TOP 3 FNM dalok között. A sejtelmes, búgó ének a dal elején, ami átmegy teátrálisba a refrén folyamán egyszerűen a klasszikus rock himnuszokat idézi. De mégsem az az elcsépelt gagyi rock dal. Itt is hatalmas szerep jut a samplereknek/billentyűknek, amik egy olyan atmoszférát teremtenek, amire csak ez a zenekar képes. A She Loves Me Not amolyan lift dal, ami mehetne egy menő hotel felvonójában is, és kellemesen dobolnék a lábammal, amíg felérnék a kilencedikre. Imádom, ahogy kellemesen belesimul a lemezbe és ad egy kis lélegzetvételnyi időt. Pont jó helyre illesztették be a srácok, így az album egyáltalán nem lesz önismétlő, unalmas. És nem mellesleg tökéletesen felvezeti a Got That Feelinget, ami előre vetíti Patton Dead Cross-os elmebaját. Agresszív, gyors, tele energiával, lendülettel. Egy olyan dal, amire anno a klubokban, koncerteken tuti egyszerre mozdult meg az embertömeg és vesztette el a kontrollt. Bárcsak hallhatnám még egyszer élőben. Az album vége felé haladva a zenekar direkt játszik a gyors-lassú dalokkal. Így értelemszerűen most egy lassabb tempójú anyagnak kell jönnie a Paths Of Glory "személyében". Nem is kicsit lassú, szinte altató dalnak is megfelelne még akkor is, ha a vége felé Mike elveszti a kontrollt a hangszálai felett és azok megint, megint, megint ordítanak. A Home Sick Home nem meglepő senki számára, de a honvágyról szól. Elméletileg, ha igazak a pletykák, Patton ennek a szövegét még Olaszországban írta. Összességében egy rövidebb tételről beszélhetünk, ami nincs két perc sem. Az albumot a Pristina zárja, amit igazán soha nem tudtam hova rakni. Olyan, mintha egy halotti torra készült volna a dal, mintha a zenekar érezte volna már ekkor, hogy itt nem lesz tovább.
Igen, ekkor még nem tudta a zenekar, hogy lesz folytatás majd a kétezres években. Így érthető is volt a záró dal. Összességében, szerintem ez egy rendkívül erős album, amit iszonyatosan alulértékel a rockzenei társadalom. Sokkal jobb helyen kellene szerepelni, mondhatjuk rá, hogy egy igazi legenda. Remélem, hogy legalább egy új fiatal, kezdő zeneimádóhoz eljut még az életben és hatással lesz rá ez a mestermű.
Béke, Szeretet, Metal
