Amikor megtudtam, hogy bekerült Budapest a Pixies turné állomásai közé, persze igencsak megörültem, ugyanakkor kicsit furcsálltam is a dolgot. Azon gondolkodtam, hogy mennyire éri meg egy olyan zenekarnak Magyarországra látogatni, amely elsősorban tőlünk nyugatabbra örvend komolyabb népszerűségnek, idehaza viszont inkább a rétegzenék kedvelőit hozza lázba.
Nálunk nagyjából a Harcosok Klubja végefőcím dalával (Where is my Mind?) paraméterezhető a banda, esetleg még a haladóbb Nirvana rajongók vágják Kurt Cobain egyik nagy kedvencét, de nem gondolnám, hogy a zene geekeken túl bárki más libabőrös lenne a Pixies neve hallatán.
Bemelegítés gyanánt megnéztem a kölni dóm árnyékában tartott koncertjüket, ahol a több ezres tömeg nem csak a legegyértelműbb slágereket üvöltötte együtt Black Francissel, majd augusztus 30-án elindultam a Budapest Parkba, hogy lecsekkoljam mennyire működik itthon a közönség énekeltetés.
Németeket megszégyenítő pontossággal kaptam el az előzenekar műsorát, akik Amszterdamból autóztak egészen Pestig (el is panaszolták, hogy milyen hosszú volt az út). A Klangstof teljesen ártalmatlan post-rock ihletettségű zenét játszik és pont jók voltak fél órára ide a Pixies elé, akikkel egyedül a halk-hangos szerkezetű nótáik miatt rokoníthatók, amúgy nem nagyon vadulnak: van egy kis szolid zajolás, de egyébként meglehetősen családbarát a produkció. Az viszont mindenképp bizakodásra adott okot, hogy már ők is bivaly módon szóltak, így joggal remélhettem, hogy a későbbiekben sem lesz majd hangkása.
Bár jó régen voltam a Parkban (tán az Iggy Pop koncert környékén lehetett) emlékeim szerint soha nem volt gond a hangzással, cserébe megkövetelik a pontosságot a fellépőiktől, hiszen legkésőbb 10-kor villany leó, hadd aludjanak a szomszédok. Szerencsére a Pixies nem a Guns N’ Roses, a zenekari rider is szerintem kimerül pár pohár gépi kólában meg tiszta törölközőben, így a menetrendhez hűen pontban 8-kor színpadra lépett Joey Santiago, Paz Lenchantin, Black Francis és David Lovering, ha jól rémlik így ebben a sorrendben.
Egy hosszabb intróval megnyújtott Gouge Away-el indul a műsor, így Paz basszus játéka alatt Francisnek is van ideje akklimatizálódni, bár a sallangmentes megjelenés alapján amúgy sem tűnik egy befeszült arcnak. Míg Joey és Paz egységes fehér szerelésben próbálnak némi színpadiasságot csempészni a produkcióba, a pocakos frontember tévénézős szettje a Fény utcai piacon sem keltene feltűnést. Dehát a Pixies sohasem a divatról szólt, főleg, mivel többek között ők termékenyítették meg a 90-es évek külsőségeket elutasító alternatív zenei színterét. Ennek megfelelően a színpad is hasonlóan spórolós, lámpák meg egy kis füst, de rendes zene alá nem is kell más.
A Wave of Mutilation alatt ér az első igazán kellemes meglepetés: amellett, hogy nincs teltház a közönség szépen gyarapodott, sőt a rohampáholy a szövegeket is megtanulta, bár erős a gyanúm, hogy jó néhány idegenlégiós rajongó is elkísérte a bandát Budapestre. Erős kezdés után erős a folytatás, az Isla de Encantába átfolyatott Crackity Jones alaposan megtolja a tempót, a már-már Ramones szintű darálásba még belefér a Planet of Sound, mielőtt Francis a nyakába veszi az akusztikus gitárt és behúzza a kéziféket. A hamarosan érkező Doggerel című új album előzeteseként bedobott Vault of Heaven a Beneath the Eyrie vonalát viszi tovább, azaz kevesebb punk, több szörf meg tex-mex, ami speciel nekem legalább annyira fekszik, mint a tempósabb dolgaik, szóval részemről jöhet.
A további új nótákat, illetve klasszikusokat is felvonultató lazulós blokk után a Cactus újra beindítja a bulit, a Break My Body alatt pedig már kapjuk a noise-os gitárnyektetést is rendesen. Innentől felfelé aztán végképp fan service van: Monkey Gone To Heaven, Velouria, Debaser, Gigantic a teljesség igénye nélkül, meg persze a kihagyhatatlan Where is my Mind?, amit tényleg mindenki együtt üvölt Frank Blackkel.
A mellettem álló húszas lányok és fiúk kipirult arccal vigyorognak, amit jóindulatúan inkább a koncertélmény, semmint a méteres fűszag számlájára írnék, de ugyanilyen arcot vág a negyvenes apuka gyerekestől, a hagyományőrző bakancsos alteres, de még a koncert turista is (aki sörözni meg pofázni jár a dühöngőbe) és hát nem lehet mindenki betépve.
Ráadás nincs, de egy ilyen non-stop best of után szinte már bunkóság lett volna visszatapsolni a láthatóan jól lefáradt négyest. Ehelyett kaptunk közös meghajlást, integetést meg egyéb jóleső gesztusokat, továbbra is mindenféle felesleges meg üres "Thank you" vagy "We love you all" nélkül, de igazuk van: amit el akartak mondani, azt megkaptuk már ebben a röpke két órában.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
