Van egy olyan zenei szubkultúra, amit teljes egészében a Rockstationnek köszönhetek. Mielőtt "idekerültem" volna nekem tök ismeretlen terület volt a post-rock/metal. Ennek úgy 14 éve már és természetesen azóta bekúszott a bőröm alá az Isis, a Neurosis, a Pelican és a többiek is. E vonal egy kicsit lágyabb kiadásai is vissza-visszatérő vendégek a lejátszómban, így a lengyel Tides From Nebula is. Egy kis cipőorrnézegetős lazulós koncertélmény ígérete mentén csaptam le a lengyel banda első budapesti koncertjére. Mondjuk szombat este a belpesti bulinegyedbe autóval érkezni a nap legnagyobb kihívásának tűnt, de szerencsére átengedett a város.

Az Instant, mint bulihely is tök új élmény volt számomra, megtalálni és felfedezni egyaránt. Nem egy kifejezett rock/metal helyszín. A fancy megjelenés, a millió apró tükörrel díszített magasban lógó malacka, a trombitálós kerub szobor a színpad felett persze tökéletesen illett a környék hipszter miliőjébe - egy idősödő rocker szemének azé' fura. A helyszín apró, de még így sem volt félház sem. Kis túlzással, ha otthon a kanapét félretolom, az étkezőből kiviszem az asztalt és a székeket, nálunk is elfértünk volna...

Ennek megfelelően az előzenekarként funkcionáló In2Elements nem is tudta felperzselni a közönséget - nem volt kit - és bár nagyjából pont azt a stílust hozták, mint az Tides From Nebula, de - nem bántva őket - sokkal inkább alsós sulis szinten. Jól szóltak és élvezhető is volt a zenéjük, csak hát a színpadi jelenlétük még nem nagypályás.
Azért is írom ezt, mert hatalmas volt a különbség, amikor a Tides From Nebula a színpadra jött. Nem hogy nem egy liga volt, nem is ugyanaz a sportág. A három feketébe öltözött szépszál lengyel fiú egy pillanat alatt lakta be az Instant koncerttermét. Az első pillanattól az utolsóig minden figyelmet követeltek és igényelték is ezt. A pici színpadhoz képest a fénytechnikai arzenál egész pöpec révedős-utazós hangulatot teremtett, hogy le a kalappal, plusz a ledes oszlopok (ez valami új trendi izé, amúgy?) egész sokat dobtak az élményhez.

A Hollow Light és a The Lifter kezdésnek több, mint ideális, fel is vették ők is, mi is a fordulatszámot. Kezdett konstans hülye vigyor nőni a fejemre és ezen az új dal, a Fearflood sem tudott változtatni. A zenéjük ugyan full instrumentális, a koncerten a srácok testbeszéde a zene mellé még talán beszédesebb is, mintha bármilyen szöveget igyekeznének a dalok alá faragni. Ami viszont tényleg meglepett, hogy mennyit kütyüznek a színpadon. Szinte biztosra vettem, hogy a rengeteg sampler, amit hallunk a lemezeken, ezt ott a koncerten majd sarokba letámasztott Mac fogja majd a kábelekbe nyomni - hát egy frászt! A szintik, a repeaterek és effekt dobozok mind-mind ott dolgoztak a srácok kezei alatt és a nem gitár alapú darabjai a zenének is ott készültek helyben. Iszonyat menő volt, ahogy végigbűvészkedték az estét a billentyűkkel és a potméterekkel.

A setlist pedig sodort mindenkit tovább, mert a From Voodoo to Zen és Safeheaven albumról szinte rosszul nem is lehetett választani, nem is hibáztak: Ghost Horses, Dopamine, We are the Mirror is mind-mind eszetlen jó volt. Kis csalódás, hogy személyes kívánságom nem teljesült viszont, a Safeheaven-t nem hallottam, pedig óriási kedvencem - de hát honnan is tudhatták volna...

A buli vége felé kezdett egy kis rossz érzésem lenni, hogy ennyi emberke, hogy fog ráadást kérni, olyan kevesen voltunk, hogy még hangosak se tudunk lenni. Féltem, hogy szekunder szégyenbe fordul az keserves próbálkozás, de nem lett igazam. Tudtunk produkálni elég nagy hangot ahhoz, hogy két dal erejéig még odaragasszanak minket az Instant parkettájára. A Radionoize (ha ismered, tudod) végén a beindulás nagyon ütött és a bulit végét záró John Merrick tragédiája adott egy plusz élményt, amikor a gitáros srác leugrott a színpadról és a lelkes, de nem nagy közönség soraiban tépte a dal utolsó akkordjait és köszönve meg az estét.

Komolyan nem gondoltam, hogy ebben a számomra testidegen környezetben aznap este szinte földöntúli élményben lesz részem, kicsi bánat csak, hogy ilyen kevés ember volt erre kíváncsi. Nekem olyan filmzene hangulat volt ez, mintha csak egy űrhajóval repkedve új világok felett csodálkoznánk rá minden egyes új élőlényre, jelenségre. Kár lett volna kihagynom.  

Fotók: Sebők Szabolcs