Végre-valahára Budapestet is elérte a The Ocean lemezbemutató kanyarja, amin a már kétéves „friss” albumukat, a földtörténeti zenesort lezáró Phanerozoic II: Mezozoic | Cenozoic-ot mutatták be a szép számú közönségnek. Ráadásul micsoda bemelegítő gárdával! A koncert mindegyik zenekara – ahogy már szokás a The Ocean esetében – a zenekar gitárosának, Robin Stapsnek a kiadójához, a Pelagic Recordshoz tartozó brigád volt, ami számomra ebben az adott irányban egyfajta garancia a minőségre, így sejtettem, hogy nem fogok rossz szájízzel távozni az Akvárium kisterméből. (Fotók: Bands Through The Lens, Fekete Zaj)
A bemutatásra került lemezanyagot magát és a The Ocean (Collective)-hez köthető viszonyomat nem részletezném, ezeket ITT és ITT korábban már megtettem, most szigorúan a koncertre hagyatkoznék. Először is: a mindig kötelező, bár most a kiszabott költekezési limit miatt kisebb mértékben megostromlott merch szép és terjedelmes volt, mind a három zenekar több terméke, így póló, CD, vinyl, meg egyéb kutyafüle is elérhető volt más kiadói „tesó” lemeze mellett, igazából ahhoz képest, hogy milyen sz*rul áll a forint az euróhoz képest, tökre baráti, konkrétan a webshopon keresztül elérhető áron volt minden. Respekt, csak hát ugye a valuta… Szemeztem a cuccokkal nem is egyszer, főleg a friss The Ocean koncertanyagra pályáztam nagyon (végül fájó szívvel, de el kellett engednem), de ha mondjuk nem 420, hanem 350-360 lenne a jó kontinensvaluta a hazaival szemben, biztos gazdagabban vásároltam volna be. Aztán biztos kaptam volna otthon érte, haha!
A szomszéd (nagy)teremben zajló Scarlxrd koncert közönségén csodálkozás után (meglepően dark fiatalok szállingóztak az előtérben, akikről sütött, hogy nem a The Oceanra érkeztek) gyors becsekk, kis akklimatizálódás és kezdett is a Playgrounded. Nos, kérem… Talán nem én voltam az egyetlen, akinek egy hatalmas pozitív meglepetés volt a holland kvintett műsora, már persze azok közül, akik esetleg nem ismerték a munkásságukat. A negyven perc alatt nem sok, mindössze hat dalt vettek elő a számaik hossza miatt, viszont azokkal kétvállra fektették a már akkor szépen telítődő Kishall népét. A komplex, matekos / progos témákat, ügyes ritmusokat, elektronikát és dallamos éneket vegyítő zene előtt a kiváló hangosításnak és tényleg igényesen belőtt fényeknek köszönhetően (ez utóbbi kettő végig jellemző volt az este folyamán) egyszerűen leseggeltem. Ritkán nyűgöz le ennyire első zenekar, de amikor igen, akkor nagyon (eddig emlékeim szerint a Shining előtt a Caligula’s Horse, az Orphaned Land előtt pedig a Dirty Shirt késztetett azonnal merchölésre és maradt is meg, mint jó emlék).
A szett, mint megnéztem, a friss album dalaira, a The Death Of Death-re épült, egy dal volt, ami nem innen került elő. A pultnál is lehetett kapni az anyagot, igaz már csak vinyl kiadásban (én kimondottan örültem neki), abból viszont háromféleképpen is. A CD, gondolom sokak szomorúságára már a turné korábbi szakaszában elfogyott – meg tudom érteni. A zenekar már az első dal után komoly tapsot kapott, ez később már rendes, főműsornak járó üdvrivalgássá fajult. Tényleg öröm volt látni, hallani őket, ha nem voltatok ott a koncerten, mindenképp nézzetek utána a Playgroundednak! A megvásárolt lemezt magát még idő híján nem hallgattam meg, de igyekszek minél hamarabb sort keríteni rá.
A középső műsort adó LLNN neve gyanúsan ismerős volt nekem, biztos voltam benne, hogy már valahol láttam/hallottam őket, de így utólag átgondolva biztosan nem. Valószínűleg csak a kiadói honlapon botolhattam bele a dán csapat valamelyik anyagába, de meghallgatásig jó eséllyel nem juthattam. Az itt kezdődő negyven perc már kicsit karcosabb sodrásirányt vett, konkrétan én valahol a noise és az ének és pár gitártéma miatt a black metal közé lőném be őket, persze az elvárt Pelagic kiadó-féle progresszivitással fűszerezve. Nem volt egyszerű falat, bár őket láthatóan többen ismerték, mint én. A hórihorgas basszer és a mikrofonjába bújó balkezes gitáros látványra (és csakis arra) egy másik zenekarra emlékeztetett a régmúltból, igaz itt billentyűvel színezték az amúgy igen erős és fűszeres koktélt.
Nem volt amúgy egyáltalán rossz, de nekem valahogy kevésbé jött be, mint a Playgrounded. Súlyosabb, töményebb és sűrűbb volt az egész zene, igaz a komplexitásra itt sem lehetett panasz, csak másféle módon közelítették meg azt, mint az előző csapat. Ahogy elnéztem, itt is a friss nagylemez, név szerint az Undeath dalai kerültek terítékre – itt is egy régebbi tétel volt a kakukktojás – és habár itt nem éreztem azt, hogy rohannom kell venni valamit, azért élveztem az itt is negyven percre limitált erődemonstrációt. Nem mondom, ebből az irányból sokkal többet nehéz is lenne egyszerre elviselni, de ha legközelebb is errefelé járnának, is szívesen megnézem őket.
Egyébként így összevetve a legutóbbi, az Analogban megtartott The Ocean koncert előzenekaraival, nekem jobban tetszett a mostani összeállítás az akkorihoz képest, de lehet, hogy teljesen más hangulatban is közelítettem a bulira, például, hogy nem egy munkanap, egész pontosan péntek után kellett áthangolni a zenére a fejemet, hanem frissen, kipihenve érkeztem az eseményre.
Nagyon vártam már a The Ocean fellépését és nem is csalódtam – hogy is lehetne? Habár mintha a hangkép pont a főzenekarra mintha kicsit megcsúszott volna, azaz hol a gitár, hol az ének tűnt el egy kicsit, ezt a hangulat teljesen kárpótolta. Budapest már igencsak a turné vége felé kerül be a sorba, ezelőtt országot-világot bejártak, mégis jutott energia bőven nekünk is. A zenekar tagsága úgy néz ki, stabilizálódik lassan, ugyanazok az arcok voltak itt, mint legutóbb. Értelemszerűen a Staps-Rossetti tengely már jó ideje megrendíthetetlen, az igazán újfiúk is négy éve zakatolnak velük, összeszokott és dinamikus, talán mondanom sem kell, profi gárdáról van szó nem csak stúdióban, élőben is.
Talán itt sem írok meglepő információkat, hogy a legutóbbi nagylemezen volt a fő hangsúly, bár itt belefér néhány egyéb lemezről összemazsolázott finomság a terjedelmes életműből. A kettes Phanerozoic hat tétellel képviseltette magát a szettben kezdve a nyitó Triassic-kel (soha rosszabb felvezetést!), majd az évmilliókban oda-vissza cikázva cikázva haraphattunk bele a közelmúlton kívül az előző, 2018-as anyagból a szilúrba, a permbe és a karbonba. Minderre egy nem kis örömöt és tombolást kiváltó tengelymélyi merüléssel tették fel a koronát, igaz még a szett első felében elhintve a két nótát (a cikk feltöltésekor a budapesti dallista nem volt még elérhető, de nálunk is EZEK csendültek fel).
A menübe nem tudnék belekötni és a hangulatra sem lehetett panasz. A Pelagial két nótájára, ahogy írtam is, egyből megindult a spontán, még később is feltámadó circlepit, Loic Rossetti sem egyszer járta meg a közönség tetejét és a többi zenész is láthatóan élvezte a belőlük áradó energia visszacsatolását. Ha negatívumot kellene mondanom, akkor azt mondanám, hogy a több helyen előszedett és ráadásként játszott aduász, a Firmament nálunk végül nem csendült fel. Nagyon sajnálom, mert ez az egyik olyan The Ocean-tétel, amit bármikor meg tudok hallgatni, a Heliocentric megjelenése óta (az sem most volt, basszus!) igen nagy kedvenc.
A sima szett végét így a Magyarországon (is) forgatott videójú és még mindig libabőrös blackes lezárással operáló Pleistocene-nél húzták meg és mivel a visszataps alatti átvezető a Precambrian kettes CD-jének zárója, a Cyrogenian ment, reménykedtem, hogy a hasonló dallam miatt egy csavarral a másik örök kedvencem, az azt a korongot nyitó Rhyacian (melynek a limitált bakelitjét végre beleraktam a gyűjteménybe) jön. Az mondjuk igen karcos lett volna! Ehelyett a megkavart felállásban előadott (Rossetti a billentyű mögé, Paul Siedel dobos a mikrofonhoz, Peter Voigtmann pedig a szintik mögül a dobokhoz vándorolt) Holocene-t kaptuk meg, utána pedig a pontot az I-re a friss anyag mindent elsöprő központi húzódalával, a szintén nyálcsorgatós, lemezen a Katatonia egyetlen Jonasával felvett csudát, a Jurassic / Cretaceous-t szedték elő. Nem mondom, hogy nem bírtam volna még pár számot, de nyilván megvannak a meghatározott műsorok, sajnos ahogy mondani szokás, minden jónak vége szakad egyszer.
Igaz, ez a koncert is egy igazi csoda volt, mégis valahogy talán pont a Firmament kimaradása miatt úgy éreztem, hogy nem facsart ki annyira (jó értelemben) ez a fellépés, mint az előző az Analogban. Igaz, egy hozzám közel álló haláleset miatt fejben sem voltam teljesen egyben, de abszolút jó volt, hogy kicsit ki tudtam kapcsolni erre a pár órára. Külön öröm volt, hogy a The Ocean jó szokásukhoz híven nem szívatja az előzenekarokat, ők is ugyanazt a hangosítást és fénykészletet használják, mint a fő fellépő, ami az egyik kedvenc bandámat még külön szimpatikussá teszi. Továbbra is imádás van!
Remélem, a következő „randira” nem kell négy évet várni.
Fotók: Bands Through The Lens/Somogyi Lajos, Fekete Zaj
