A Helloween első Keeper lemeze frontjának és a Megadeth Youthanasiája hátsó borítójának sajátos hibridjeként jellemezhető kép nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a Magical Heart miféle muzsikában utazik. A zenekarnak ugyanis egyrészt vajmi kevés köze van a dallamos germán speed metalhoz, másrészt a '90-es évek közepe Megadeth-jével sem állíthatók párba.
A müncheni Magical Heart afféle melodikus rockban utazik, ami a germán mezőny nagy átlagától meglehetősen távol áll. Hogy német földön maradjunk; és az olyan formációk kellemes emlékeket csalnak elő memóriád hátsó zugából, mint a korai Pink Cream 69, a Fair Warning, a Jaded Heart vagy netán a Bonfire, felesleges tovább olvasnod, már kutathatsz is a Heartsonic után.
A szóban forgó lemez amúgy a Magical Heart második munkája, mely a 2018-as Another Wonderland folytatása. A debüthöz ugyan nem volt szerencsém, de a Heartsonic ismeretében a következő hetek egyik feladata lesz annak lefülelése is. A bajor négyes semmi újat nem hoz az idei korongján, a stílusgyakorlatuk mégis annyira magával ragadó, amilyet német formációtól ebben a zenei világban utoljára a méltatlanul keveset emlegetett Dreamtide első két korongján, esetleg Oliver Hartmann 2005-ös keltezésű szólólemezén hallottam.
A tőlem szemfülesebbek már 2020 során belefuthattak két előzetes dalba, a Take Your Time és a Magical Heart képében, az új nagylemez viszont csak október elején jelent meg. A németek tehát alaposan kiérlelték a dalokat. A karcos, élettel teli megszólalású korong keverése és mastere Achim Köhler érdeme (lásd még: Primal Fear, Sinner, illetve Brainstorm), aki analóg megoldásban gondolkodott. A hangzás tehát kenterbe veri annak a bizonyos, most meg nem nevezendő olasz kiadó aktuális házi dalszerzőjének a produktumait, és az általa patikamérlegen adagolt összetevőkkel sem igyekszik bűvészkedni.
A Magical Heart anyagában a legnagyobb kincs épp az az ösztönösség, az a jó értelemben vett zsigeriség, ami a kortárs melodikus rock anyagok jelentős részénél hiánycikk. A dalok szinte mindegyike arra a jóleső középtempóra lett belőve, ahol a karcos, zakatoló riffek szárnyán bőséges helyet kaphatnak a nagyívű refrének és az ízletes szólók is. Természetesen brit-alapú hard rockról van szó, ami még akkor sem fog semmi újat nem mondani, ha erről a vonalról csak a legalapvetőbb klasszikusokat ismered. Itt vannak egyrészt az olyan, őszi naplementébe tartó autózáshoz ideális soundtrackek, mint a How Will The Story End vagy az It Could Go On (Forever), másrészt az olyan döngölős hard rock darabok, mint a lemez legjobb szólójának helyet adó címadó, netán a klasszikus Harem Scarem-emlékeket idéző Waiting For So Long, ahol a riffet akár Pete Lesperance is jegyezhetné. Akad persze egy (fél)ballada is, a My Own Way képében, melynek a refrénje legyen bármilyen szögegyenes, mégis ül. A csúcs azonban nálam a Daydream, ami épp olyan, amilyennek egy melodikus hard rock himnusznak 2022-ben lennie kell.
A németek idén néhány önálló koncert mellett a Serious Black vendégeként is részt fognak venni egy rövidebb turnén; egy ötven-hatvan fős klubban feltehetően hengerelni fognak ezek a dalok. Irigylem is azokat, akik 2018-ban az A38-on Gus G. előzenekaraként már beléjük futottak. Az eredetiség-faktort feledteti a lendület, a hangfalakon keresztül is érezhető lelkesedés, viszont az előbbi miatt mégsem adhatok maximális pontszámot, annak ellenére sem, hogy ezen a melodic vonalon az utóbbi hónapokban nem futottam bele a Heartsonicnál erősebb anyagba.
