Úgy sejtem, hogy olvasóink nagyjából fele szép emlékeket őriz a Skid Row-val kapcsolatban, és még ma is fel-felteszi az első három (na jó: kettő) lemezük valamelyikét. Ugyanakkor a másik fele talán még nem is hallott róluk, esetleg a tagok közti civakodás híre jutott csak el hozzá. Nos, jó híreim vannak mindkét csoportnak.
A zenekar és Erik Grönwall énekes idei egymásra találása már-már giccsbe hajló történet. Remélem, Netflix-sorozat nem lesz belőle, de két bekezdést azért megér. A két történetszál idén márciusban fonódott egybe, de már korábban is találkozott párszor. A Skid Row históriája már több mint 35 éve íródik, a két alapítótag, Rachel Bolan bőgős és Dave „Snake” Sabo gitáros képezik azóta is a csapat kreatív magját. Egy kis hátszéllel megtámogatva már az első, cím nélküli albumuk is nagykiadónál jelent meg és többszörös platinalemez lett – megérdemelten. A második Slave to the Grind még erősebb, még érettebb zenét rejt, és mivel tényleg jókor voltak jó helyen, hasonlóan sikeres lett (ITT alaposan kivesézzük). Az MTV rojtosra játszotta a klipjeiket, a srácok meg rocksztárok lettek, ha akarták, ha nem. Gondolom, azért inkább igen. Aztán elmúlt a varázs, a korszellem (kevésbé fellengzősen fogalmazva: a divat) is változott, a klasszikus felállás három lemez után felbomlott. Sebastian Bach, a kivételes hangú, karizmatikus énekes 1996-ban lapátra került, és sajnos sem ő, sem a zenekar nem alkotott azóta figyelemre méltót, ellenben rendszeresen egymásnak esnek a különféle közösségi médiás felületeken.
Na de ki az az Erik Grönwall? A többieknél jó 20 évvel fiatalabb svéd srác egy tévés tehetségkutatóban tűnt fel, még 2009-ben. A válogatón az 18 and Life című Skid Row dalt adta elő, be is került a műsorba, ahol további rock és metal dalokkal szerepelt. Gyorsan közönségkedvenc lett, megnyerte az évadot, majd két szólólemezt készített. Végül a H.E.A.T. frontembere lett, négy album erejéig. Amikor a Skid Row vendégeként turnéztak, személyesen is megismerkedett a bandával, és – ha hihetünk az interjúknak – Snake és Rachel már akkor felfigyeltek rá. De a töretlenül ívelő karrier hirtelen gellert kapott, Erik leukémiás lett. Számtalan kezelés és csontvelő-átültetés várt rá, végül szerencsére teljesen felgyógyult. Ezután találta meg a Skid Row, akik már a sokadik énekessel (akkor éppen ZP Theart) gyakorolták a dinamikus egy helyben toporgást.
Így esett, hogy a legkisebb királyfi nemcsak legyőzte a gyilkos kórt, de a gyerekkori kedvenc bandájának énekese lett. Azóta már játszottak a Scorpions vendégeként, kiadtak egy nagylemezt (cikkünk tárgyát, ha elvesztél volna), most éppen Angliában turnéznak, immár főzenekarként. Érezhetően felgyorsultak az események, ahhoz képest, hogy a legutóbbi Skid Row album 16(!) évvel ezelőtt jelent meg. Azt is tudhatjuk a hírekből, hogy nemcsak az „állásinterjú,” de az énekszólamok rögzítése is távmunkában zajlott, Erik otthon Svédországban a már kész alapokra énekelte fel a dalokat, amiket végül Nick Raskulinecz producer-bálna varázsolt egybe Amerikában. Erik kreatív inputja tehát még nincs ott a lemezen, annyira nem, hogy három dalban még az előző énekes, ZP Theart szerepel társszerzőként. Aki szereti egy lemez háttérinfóját is elolvasgatni, örülhetett a hosszú bevezetőnek, de a lényeg mégis az, hogy milyen lett a The Gang’s All Here? Merészkedjünk hát közelebb!
Durr bele, mindjárt egy hatalmas riffel indul a lemez, aminek a világa és a hangzása is a Slave to the Grind albumot idézi. Ezt tekintsük jó előjelnek, a Slave nemcsak a zenekar, de az egyetemes emberi kultúra egyik csúcsteljesítménye, felőlem folytathatjuk onnan. A Hell or High Water pontosan a hard rock és a heavy metal határterületére céloz, és távolról a Monkey Business-t idézi. Erik hangja kiköpött Bach, a magasak, a sikolyok, a rekesztések mind a helyükön vannak. Talán nem annyira erőteljes, de ez csak kukacoskodás, egy vakteszten 10 emberből 11 azt mondaná, hogy Bach énekel.
Másodiknak fut be a címadó, ami majd a közönség-énekeltetős dal lesz a koncerteken. A punkosan húzó dalnak még énekelhető gitárszólója is van. Már nem is emlékszem, mikor hallhattunk utoljára megjegyezhető refrént a Skid Row-tól. A lendület a következő tételben sem törik meg (Not Dead Yet), bár ez a dal egy kicsit haloványabb. De élőben nagyot szól majd, magam is felugrottam egyet léggitározni cikkírás közben. Ha nemcsak a nosztalgiára utaznak és tényleg bevállalósak, ezzel a hármassal indítják majd a koncerteket is, garantált a kellemes átmozgató edzés.
A négyes Time Bomb-bal már nem tudok mit kezdeni, a nyitó „hattrick” után olyan, mint egy dalvázlat, és ez a szövegére meg a szólójára is igaz. A srácok nem így gondolják, a Time Bomb az egyik kislemez, videó is készült hozzá. Annyi jót tudok róla mondani, hogy továbbra is tart a tempós lendület, semmi langyulás. Illetve, hogy a kevésbé sikerült dalokban is fifikás riffek vannak, és úgy általában „kemény” a zene. Erik munkamorálja dícséretes, minden dalban van valami extra a részéről, nem spórol a magasakkal és a sikolyokkal sem.
A következő csúcspont a When the Lights Come On, ami olyan, mint egy peptid hormonokkal teletömött Poison dal, miközben zeneileg is érdekes. És ha jobban belegondolok, a következő Tear It Down úgyszintén. Kilencediknek fut be az első és egyetlen lassú, az October’s Song. Nem mondom, hogy hiányzott, de fél órája már annyit izmoztak a fiúk, hogy szinte tornaöltöző-szag jött a hangfalakból. Az October’s Song klasszikus power-líra, de nem ér a régiek nyomába. A Skid Row zenéjének fontos pillérét jelentik a lassúk, és azért az I Remember You, a Wasted Time, pláne az In a Darkened Room más kávéház. És még jól el is nyújtották, 7 percnél is hosszabb. Végül egy kapkodós, kiabálós dal, a World on Fire zárja a szűk háromnegyed órát, kellemes hallgatni, de nem igazán emlékezetes.
Nos, akkor milyen is lett a The Gang’s All Here? Bennem vegyes érzéseket keltett. Ősrajongóként kimondottan örülök, hogy végre valami jó történik velük, úgy néz ki, megvan az összhang, Erik remekel élőben is. Ugyanakkor ez még nem az a lemez, amire később klasszikusként hivatkozunk majd. Végre kikecmeregtek a zsákutcából, de még mielőtt nyomnának egy kövérgázt az autópályán, még megálltak egy kávépisire a benzinkútnál – itt tartunk most a történetben. Egy kevésbé beavatott rajongó ha csak annyit lát, hogy másfél évtized után kijöttek egy új lemezzel meg nagy csinnadrattával beharangozott új énekessel, bizony soványnak találja majd ezt az eresztést.
Hogy a következő években milyen irányt vesz a Skid Row története, azt most még nem lehet megjósolni. Ha a nagy egymásra találás után elmúlnak a mézeshetek, három opció kínálkozik: menthetetlen optimistaként annak drukkolok, hogy maradjon fenn a banda egysége, és szülessen meg egy olyan kreatív varázslat, ami majd remek albumokban ölt testet. Ha ez valamiért nem jön össze, még mindig lehetnek olyanok, mint a Queensryche, akik lemezen ugyan nem remekelnek, de Todd azért szépen elkaraokézza az örökzöldeket a koncerteken. Végül, harmadik opcióként az sem kizárt, hogy újjáalakul a klasszikus felállás, megköszönik Erik szolgálatait, és megkeresik a világ összes pénzét. De ne szaladjunk így előre, itt van nekünk a The Gang’s All Here, ami – bár nem növesztett akkora muszklikat – egy új korszak kezdetét jelentheti. Végre megmozdult valami, remélhetőleg a jó irányba, szerintem a következő lemez még izmosabb lesz. Azért én dobok erre is egy négyest, amiből legalább fél osztályzat az arany szívemnek tudható be.
