Jimi Hendrix a napokban töltötte volna be a nyolcvanat, de több, mint öt évtizede nincs köztünk. Hagyatéka mégis a mai napig elevenen él, melynek érdekében a Sony avatott szakemberei minden tőlük telhetőt meg is tesznek.
A katalógus rendszeres mozgásban van, a kiadó ráadásul nem szúrja ki a rajongók szemét a stúdiólemezek sokadik remasterével, hanem időszakonként igyekszik valami újjal előállni. Az a bizonyos fiók pedig, ahonnan ezekhez válogatnak, feneketlennek tűnik.
A koncertfelvételek közül persze rengeteg bootleg kering az éterben és kalóz kiadványok képében a fizikai formátumok tengeréből is hatalmas a merítés. Ezek tükrében pedig el tudom képzelni, hogy vannak olyan mindentudó rajongók, akiknek manapság már nem nagyon lehet újat mutatni egy sokadik, Jimi Hendrix Experience felirattal díszített élő kiadvánnyal.
Nos, én nem tartozom közéjük, így a szinte pontosan két évvel ezelőtt megjelent, kívül-belül tökéletes, 1970-ben rögzített Live in Maui-ra kellően rá tudtam csodálkozni. A Los Angeles Forum című friss kiadvánnyal pedig most egy évvel korábbra utazhatunk vissza az időben. Az 1969. április 26-án rögzített anyag hasonlóan nívós kiadvány, mint amilyen a tavalyelőtti társa volt. A különbség annyi, hogy a mostani digipak „csak” audio felvétel, ezt a fellépést kamerák nem rögzítették. A vaskos, fotókkal megpakolt booklet persze most is adott. Bevallom, hogy a borítókép alapján nem számítottam ilyen minőségi külcsínre. A frontra került zenekari fotó alapján ugyanis egy sokadik bootlegnek tűnik a cucc, de itt homlokegyenest másról van szó. A hangzás semmivel sem erőtlenebb, mint egy korabeli stúdiófelvétel esetében. Elég csak megjegyeznem, hogy producerként a veterán Eddie Kramer jegyzi az anyagot.
Hendrix Experience triója a Noel Redding, Mitch Mitchell ritmusszekcióval volt teljes. A nyitó Tax Free kapásból negyedórás, melyben a végeláthatatlan improvizációk közepette Mitchelltől is megkapjuk az első dobszólót. A Red House, illetve a Spanish Castle Magic szintén tíz perc felé mennek, de a Voodoo Child is alulról súrolja a tíz percet. A közel nyolcvan perces anyag gerincét tehát ez a négy dal teszi ki. A Cream Sunshine Of Your Love-ja és a Star Spangled Banner mellett aznap még a Foxey Lady, a Purple Haze és az I Don’t Live Today volt műsoron. A játéka alapján persze nem lehet megmondani, hogy a főhős ezen a tavaszi estén épp milyen állapotban volt, de a dalok közötti szövegei alapján meglepően összeszedettnek tűnik.
A bookletben egyébként egy rajongói jegyzet formájában ott van minden információ a fellépésről, mindaz, amit annak hátteréről tudni érdemes. A gondolatokat pedig nem más, mint a ZZ Top énekes/gitárosa, Billy F. Gibbons skiccelte fel, aki maga is szem- és fültanúja volt az előadásnak. A Los Angeles Times egykori kritikusa, Randy Lewis pedig egy hosszabb esszében összegezi a korszak eseményeit, mind politikai, mind pedig zenei síkon. Hogy magyar vonatkozás nélkül se maradjunk, meg kell még említeni egy bizonyos Tom Nyerges nevét, aki fotósként jegyzi a bookletben helyet kapott fényképek többségét.
Záró gondolatként nehéz bármi okosat írni egy olyan figura több, mint öt évtizede, a megjelentetés szándéka nélkül rögzített koncertjének felvételéről, aki pár év alatt egy személyben reformálta meg a rockgitározást. Ha egy bő órányira át akarod élni a hatvanas évek végének életérzését, akkor a retro dömpingben, a 2022-es megjelenések közül az időutazáshoz ettől a lemeztől jobb társat aligha találhatsz.
