Túlzás azt állítani, hogy a neofolk műfaj elvetemült rajongója vagyok, mégis az év egyik legnagyobb meglepetését jelentette számomra a német, norvég és dán tagokból álló, experimentális viking folk zenekar, Heilung budapesti fellépésének bejelentése. Ez egyben egy újabb bakancslistás tétel kipipálásának lehetőségét is jelentette. 

Erősen “az év eseménye” várományos programra készültem és igen, direkt az ESEMÉNY kifejezést használom a koncert helyett.  Később azt is elárulom majd, hogy miért…

Bő másfél hónap telt el azóta, hogy legutóbb és egyben első alkalommal a vörös sátorban jártam. Akkor még egy-két apróságon érezhető vol a kezdeti állapot, de mostanra úgy tűnik helyükre kerültek a dolgok. Már az érkezéskor irányítók segítették a parkolást, olajozottan működött a beengedés, több pult és ruhatár üzemelt, a mosdó is képes volt “kiszolgálni” a tömeget. Szóval az egyre halkuló “isten háta mögött van” visszhangokat leszámítva jóság van nagy kanállal. Hamar meg is telt a hely, már az első fellépő performansza alatt.

Egymagában egy egész…

Lili Refrain neve már ismerősen csenghet a hazai közönség számára, hisz  az olasz származású előadó nem első alkalommal járt most nálunk. Figyelemreméltó és minden túlzás nélkül varázslatos egyszemélyes zenei előadást hozott el nekünk, melyből csak úgy árad a spiritualitás.

Aki időben érkezett ezen az estén, az egy mesterien felépített, egyszem állótamon leütött törzsi ütemekre alapozott, az egytől egyig Lili által megszólaltatott hangszereket a loop technika segítségével rétegelő csodát hallhatott, földöntúli énekhanggal és kellően kontrasztos gitárjátékkal koronázva.

A közönség fogékonyabb része nagyon komoly ovációval hálálta meg ezt a hétköznapinak a legrosszabb indulattal sem nevezhető produkciót. Ami már csak azért is megérdemelte ezt az elismerést, mert ez a törékeny, mégis tekintélyt parancsoló jelenség egymagában képes volt elvarázsolni a hallgatóságát és “betölteni” egy akkora színpadot, melyen (mint később arról saját szemünkel is meggyőződhettünk) egy komplett “törzsközösség” is elfér. 

Élőben nagyon működött a produkció és felvételen is csak ajánlani tudom mindenkinek aki nyitott a borúltabb, mégis pozitív kicsengésű, dallamos, kísérletezős dark-ambient zenei megoldások irányába. 

Akiben a vadság és a lágyság keveredik

Az est számtalan pozitívuma közé tartozik az is, hogy a három fellépő produkció amellett, hogy (bár erről lehet megoszlanak a vélemények) tökéletesen összeillenek, sorrendiségét tekintve remek felvezetői voltak egymásnak és a produkciók külön-külön is feledhetetlen élményt nyújtó kuriózumnak számítanak.

Lili Refrain előadása után a sokak által skandinávia “legjelentősebb énekesnője” jelzővel emlegetett Eivør Pálsdóttir már egy nagyrészt “behangolt” (és egy kisebb de sajnos jelentős részét tekintve erősen disszonáns, de erről majd később) közönség előtt léphetett színpadra egyszemélyes kísérete társaságában. 

Eivør rendkívül sokrétű zeneisége elsősorban szülőföldjének kultúrájából táplálkozik. Dalaiban remekül elférnek egymás mellett az erősen kontrasztos, mégis csodálatosan harmonizáló tradicionális dallamok a sokszor sötét hangulatú elektronikus kísérettel. Meglepően jól szólal meg együtt a sámándob az erősen nyolcvanas évek hangzás világát idéző szinti alapokkal, sőt előkerült egy nagybőgő is. A végeredmény elég nehezen körülírható tekintve, hogy hősnőnk repertoárja a dzsessztől a népzenéig, az etnopoptól a rockzenéig terjed, ám a klasszikus és egyházi zenében is otthon van. Állítólag sokan nevezik „a feröeri Björk”nek, bár a mostani színpadi megjelenéséről nekem inkább Stevie Nicks ugrott be. Ám teljesen mindegy, hogy kihez hasonlítjuk a lényeg, hogy az előadása minden túlzás nélkül egy varázslatos utazás volt. Hol az általa is emlegetett, mindössze 453 fős lélekszámú szülőfalujába Syðrugøtaba, hol pedig egy misztikus mesevilágba. Számomra az előadott tételek közül a legizgalmasabb, az egyszerre csodálatos és valahol mégis komor hangulatú Í Tokuni volt. 

A felerősített történelem

Eivør előadása után úgy döntöttünk, hogy célszerűbb lesz a sátor hátuljában berendezkednünk, egyrészt mert nemhogy elől, de már középtájt sem maradt egy talpalatnyi hely sem, másrészt mert onnan a teljes színpadot belátni. Tisztában voltunk azzal, hogy ami most következik, ott tényleg minden hangnak, mozdulatnak, fénycsóvának fontos szerepe van. 

Nemrég világjáró jógaoktató, egykori egyetemi csoporttársam bejegyzésében olvastam, hogy számos természetközeli kultúrában a gyógyító azzal a kérdéssel fogadja a hozzá érkezőt, hogy “Mikor énekeltél és táncoltál utoljára?”. 

Az emberiség, létezésének hajnala óta tisztában van azzal, hogy a zene gyógyító erővel bír. A 2014-ben alakult, harmadik stúdióalbumát idén augusztusban, Drif címen bemutató Heilung az ősidőkben gyökerező és mégis kortalan dallamok megszólaltatásával és a dalaik köré épült komplex élő szertartás bemutatásával, erre a tudásra hivatott emlékeztetni minket. Bár a zenekar magját mindössze három fő Maria Franz, Kai Uwe Faust és Christopher Juul alkotja, a színpadon színházi előadáshoz hasonló csoportos jelenetek zajlanak, egy igen sokszínű törzsi társulat előadásában. Táncosokkal, harcosokkal, tradicionális hangszerekkel, tűzzsonglőrrel, szimbolikus jelenetekkel.

A Heilung az emberiség történelmének legmélyére nyúlik vissza, amihez képest a kereszténység története “tegnapi” olvasmánynak számít. Emlékeztetnek minket arra, hogy mindannyian egy tőről származunk és kötődünk egymáshoz, „Mindannyian testvérek vagyunk.”  Egy korszakokon és kultúrákon átívelő hidat teremtettek, így összekötve a jelenkort az emberiség bölcsőjével. Zenéjükben rúnaírásos és rovásírásos tárgyi emlékek nyomán a bronzkori, vaskori és vikingkori ember prizmáján keresztül számos nép kulturális és spirituális öröksége olvad egybe. Legújabb lemezük Észak-európai népek hitvilága és öröksége mellett már jelentős hangsúlyt feket más európai kultúrákra is, hisz ezek a civilizációk nem egymástól, hanem egymásra hatva, párhuzamosan fejlődtek. 

Amit a Heilung a szertatása kezdetétől a lezárásáig bemutatott az itt megjelent szerencséseknek, az szavakkal nehezen leírható. Sőt, még az sem képes a töredékét sem visszaadni az általuk teremtett különleges atmoszférának, ha felvételről látjuk őket. A színpadra felvonuló “törzs” a nyitánnyal és zárással együtt tizenöt - leginkább tradicionális hangszereken -  többeközt őz, kecske és lóbőr dobokon (utóbbi emberi vérrel megkenve) és más ütős hangszereken, csontokon (állati csontok mellett emberi alkarcsont), bivalyszarvból és agyagból készült csörgőkön (utóbbi emberi hamvakkal), hindu rituális harangon, ravanahathán és sípokon előadott tételben, közel kétórás időintervallumban az élet kezdetétől elmúlásig, a fénytől a sötétségig a létezés körforgásának minden aspektusát megidézte. Mindezt a lehető legszélesebb spektrumon közvetítve az egybegyűltek felé hangok, mozdulatok, tárgyi eszközök (például restaurált vikingkori ezüstkehely, különféle templomi antikvitások), szimbólumok (a barlangrajzok rúnákkal való kombinálása egyszerűen zseniális) és általam eddig még sosem látott (föld)színekben pompázó fények segítségével és nem utolsó sorban tökéletes megszólalással. 

Épp ezért, ahogy az írásom elején is említettem kerülöm a “koncert” kifejezést ezzel az eseménnyel kapcsolatban, hisz mindezt “koncertnek” nevezni nagyjából olyan, mintha egy keresztelő után “körülményes fürdetésről” értekeznénk.

Egy tökéletesen keretezett előadásból teljesen felesleges kiragadott tételeket elemezni. Meggyőződésem, hogy minden jelenlévőnek megvolt a maga csúcspontja. Számomra ezeket az abszolút kedvenc Krigsgaldr és a zárás előtt előadott monumentális erejű Hamrer Hippyer jelentették.

Két órára megállt a világ és érzékeken túlmutató életreszóló élményben volt részünk. Kitáncolhattuk és kiénekelhettük magunkból mindazt amit el kellett engednünk és sokáig fog még felhangzani elménkben a sámándobok ritmusára belépő csodálatos női énekhangok és a törzsi kántálás elegye.  

Kedves mélyen tisztelt és tiszteletlen nagyérdemű!

A végére maradt itt egy rendhagyó feketeleves. Történtek ugyanis a csoda mellett olyan dolgok is ezen az estén, amikből a jelenlévők számottevő többsége egészen biztos, hogy nem szeretett volna részesülni. 

Azt már a csodálatos nyári Wardruna koncert alkalmával is tapasztalhattuk, hogy ambient / neofolk / világzenei koncertet látogatni nem feltétlenül számít különc szokásnak. Nyáron a szabadtéri színpad előtt egy rendkívül sokszínű és befogadó, különböző zenei irányzatokat preferáló, mégis közös céllal érkező változatos közeg gyűlt össze, ismeretlenül is egy remek közösséget alkotva. 

A szellemi sokszínűség változatos árnyalataiban ez alkalommal sem volt hiány, mert egyszerre volt most jelen a megVILÁGOSodott és a sajnos mélySÖTÉT is…

Az teljesen természetes, hogy tömegben nagyobb a konfrontálódás esélye. Az is megszokott, hogy a budapesti utakhoz hasonlóan, ha nem állsz bele közvetlenül az előtted haladó (jelen esetben inkább álló) hátába, akkor garantáltan be fognak eléd furakodni. Az sem várható el, hogy a percenként legalább féltucatnyi, minden irányból neked nyomuló lélegző hústömeg elnézést kérjen azért, hogy téged tekint áthaladási útvonalnak. De arra, hogy olyasvalakinek, akinek láthatóan fogalma sincs arról, hogy pontosan mire is váltott belépőt, mégis mi motivációja lehetett a megjelenésre, egyszerűen nem tudok logikus magyarázatot találni.

Engedd meg kedves olvasó, hogy idézzek neked pár barátságos megjegyzést a nézőtéren elhangzottakból és felevenítsek néhány közjátékot az előadások alatt és között történtekből (saját és ismerőseimtől származó gyűjtés):

“Most ez a zene nagyon beteg, vagy én hogy itt vagyok?” (egy kisebb társaság nagy megfejtője az Eivør fellépése alatt)

“...én is kifesthettem volna magam valami cipőpasztával, hahaha” (humoros fiatalember a Heilung szertartás előtt)

“...te mégis milyen szarra hoztál el engem?!” (idézet egy ismeretlen leány, udvarlójának felvezetett sirámából a Heilung szertartás alatt)

Különdíjat érdemel az a társaság akik a Heilung előadása közben átélésük jeléül torkuk szakadtából üvöltötték a “Nyolc óra munka…” című alkalomhoz illő örökzöldet. A kedves jelenlévő, aki karizmait nem kímélve lehetővé tette a mögötte állóknak, hogy azok is iPadről láthassák az előadást, akik élőben szerették volna. 

És végül, de nem utolsó sorban, hatalmas vállveregetés annak az “úriembernek”, aki a nézőtéren kényelmesen hátradőlve helyetfoglalt egy a vele közel sem egy súlycsoportba tartozó leányzó mellkasán, majd mikor a lány próbálta kicsit eltolni őt, sértett hősként állt le vele kötekedni. Ez igen bátyám, büszkék vagyunk rád! A jutalmad egy békebeli pörköltszaftos “asszonyverő”, amivel már nyilván rendelkezel…

Kedves megemlített és meg nem említett alulkulturált felebarátaim!

Ti nagy eséllyel úgysem olvassátok ezt a néhány sort, de remélem valahogy eljut hozzátok az üzenet. Szerencsére, ha tönkretennetek nem is sikerült ezt a csodát, azért rendesen beletapostatok a teljes átélés élményébe. Ez az este a tiszteletről és a felszabadulásról szólt. Ha képtelenek vagytok megérteni ezt és még csak eszetekbe sem jut  tekintettel lenni azokra akik tisztában voltak ennek az eseménynek az értékeivel, legközelebb inkább maradjatok otthon, vagy legyetek máshol “jópofa partyarcok”. 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.